Hallottatok-e már a Nyúlszívűek országáról? Még nem? Ezen egyáltalán nem csodálkozom. Hiszen alig akad mesélnivaló egy olyan országról, amelynek lakói azt sem tudják, mit jelent valakit jól elagyabugyálni, megruházni vagy éppenséggel felképelni. Az ország királya, Negyedik Nyúlbéla még soha senkit meg nem támadott, ahogy őt sem támadta meg soha senki. Hogy miért? Azért, mert a Nyúlszívűek birodalma a megmászhatatlan Üveghegyen innen, a végtelen Tóceánon túl található, a még nyúlszívűeknél is gyávább Muják és a Harmóniák szomszédságában.
Képzelhetitek hát, hogy több száz évnyi béke után micsoda felfordulás kerekedett az országban, amikor az átlátszó Üveghegyen túl megjelent egy óriás elmosódó, ám rémisztően nagy alakja.
– Éppen felénk tart a behemót! Ha megmássza az Üveghegyet és átgyalogol az országon, nekünk végünk! – sopánkodtak a nyúlszívű férfiak.
- Ha az óriás ideér, bizonyosan porrá tipor bennünket! – sírdogáltak a nyúlszívű asszonyok.
A legnagyobb tanácstalanság azonban épp a királyi udvarban ütötte fel a fejét.
- Ajjaj, hajhaj! – sóhajtozott negyedik Nyúlbéla szakállát tépdesve – Most mi lesz? Nincs sem ágyúm, sem puskám, de még egy árva csúzlim sem. Tanácsra lenne szükségem... Azonnal hívják ide a királyi főtanácsnokot! – adta ki a parancsot. A főtanácsnok kisvártatva betrappolt.
- Siettem, ahogy tudtam – lihegte – Miben lehetek szolgálatodra, fenség?
- Az elmúlt háromszáz esztendőben egyszer sem kértem a tanácsodat – kezdte Nyúlbéla - Most azonban bajban a birodalom és vele együtt én is. Mondd meg hát, mit tegyünk az Üveghegy irányából felénk tartó óriással?
A királyi főtanácsnok zavartan vakargatta fejét.
- Talán a harmóniák... – dörmögte.
- Ugyan – torkollta le a király – a harmóniák csak a zenéhez értenek.
- Akkor a muják...
- Még mit nem! – csattant fel a király – A muják még nálunk is mujábbak! Használható tanácsot adj, vagy csúnyán megbüntetlek!
Mélységes csend ereszkedett a teremre. Most már nem csak a király, de a főtanácsnok is bajban volt. Nem a büntetéstől félt, hiszen tudta, hogy országában a legnagyobb vétségért is csak egy fejre barack jár. Sokkal inkább aggódott népéért, a királyért és persze saját magáért.
- Doboltassuk ki az országban, hogy aki legyőzi az óriást, megkapja lányod, Gizella kezét és a fele királyságot – javasolta a főtanácsnok.
- Tőlem akár az egészet megkaphatja. Minek nekem föld, ha úgysem tudom megvédeni... De legyen, ahogy akarod. Én magam fogom kidobolni a kérésem. Ha akad csak egy oroszlánszívű is a sok nyúl között, azt a saját szememmel akarom látni.
Azzal a király kisietett a teremből, lóra pattant és nyakában dobbal elvágtatott a legközelebbi falu irányába.
- Közhírré tétetik, hogy aki legyőzi, vagy visszafordítja a birodalmunk felé tartó óriást, megkapja lányom, Gizella kezét és a fele királyságot. Bárki is jelentkezzék e hősi tettre, vele tartok én is és mindenben segítem. Bár jómagam semmiféle harcmodorban nem vagyok jártas, népemért hajlandó vagyok sírba szállni.
Az emberek szemében könnyek gyülekeztek a király szavainak hallatán, de a félelem sajnos Nyúlbélánál is nagyobb úrnak bizonyult. Az egész birodalomban nem akadt senki, aki vállalta volna a hősi tettet, így Nyúlbéla egyedül kelt útra. Ment-mendegélt szegény király és a fejét igen nagy búnak eresztette.
- Miért szomorkodsz olyan nagyon, hogy az orrod a földet veri? – röppent Nyúlbéla vállára egy nádirigó.
- Azért szomorkodom, kicsi rigó, mert az országomat egy óriás fenyegeti.
Nyúlbéla a távolban magasodó, hatalmas alakra mutatott és így folytatta.
- Félek, mert egyedül vagyok, félek, mert sosem harcoltam még senkivel és félek, hogy ha véremet is ontom a nyúlszívűekért, nem tudom majd őket megmenteni.
- Sose búsulj, jó király! – csicseregte a nádirigó és kitépett egy tollat a farkából – Vedd ezt a tollat és ha úgy érzed, magányod elviselhetetlen, gyújts nagy tüzet, vesd bele a tollat és meglásd, csoda fog történni.
A király megköszönte a nádirigó ajándékát és hálás szívvel indult tovább. Már fél napja vándorolt, mikor hirtelen egy farkas állta útját.
- Mi járatban, uram-királyom? – kérdezte a farkas.
- Megyek megmenteni az országot.
- A kutya teringettét! De miért ilyen reszketve? – csaholta a farkas.
- Azért, mert még sosem harcoltam senkivel és félek, hogy ha véremet is ontom a nyúlszívűekért, nem tudom majd őket megmenteni.
- Ha csak ennyi a baj, könnyen segíthetek – mondta a farkas és kitépett egy szőrszálat a bundájából – Nesze, itt ez a szőrszál, ha nem tudod, mivel harcolj az óriás ellen, csak taposd a földbe és a segítségedre sietek.
A király megköszönte a farkas ajándékát és valamivel bátrabban folytatta útját. Utoljára aztán, épp mielőtt elérte volna az Üveghegyet, egy ugri-bugri nyulacskával találkozott.
- Szervusz! – köszöntötte - Te nem kérdezed meg, miért vagyok olyan szomorú?
- Nem kérdezem bizony, mert a nélkül is tudom. Félsz, hogy ha véredet is ontod a nyúlszívűekért, nem tudod majd őket megmenteni.
A király elbámult a nyulacska okos válaszán.
- És mondd csak, tartogatsz-e te is valami ajándékot számomra?
- Tartogatok bizony!- vágta rá a nyúl és kitépett egy szálat a bajszából – Vedd ezt a bajusz szálat és ha úgy érzed, nem tudod legyőzni az óriást, csak tépd ketté és én a segítségedre sietek.
- Köszönöm – hálálkodott a király és tarisznyájába rejtette a bajusz szálat.
- Isten áldjon! – felelte a nyúl és elugrált az erdő felé.
Mivel már esteledett, Nyúlbéla tábort vert, tarisznyájából szalonnát, kenyeret és hagymát vett elő, majd tüzet rakott és sütögetni kezdte vacsoráját.
- Bárcsak lenne valaki, akivel megoszthatnám az ételem és a bánatom – sóhajtotta és hirtelen eszébe jutott a nádirigó ajándéka. Tarisznyája zsebéből kihalászta a tollat, tűzbe dobta, majd mély álomba szenderült. Nem is ébredt fel, csak másnap reggel és láss csodát, a parázsló tábortűz mellett már nem csak ő feküdt, hanem számtalan nyúlszívű férfi, nő és gyermek.
– Miután elindultál, szörnyű bűntudatunk támadt, hogy a bajban cserben hagyunk - magyarázták a nyúlszívűek – A keresésedre indultunk hát, de eltévedtünk. Ha nincs az a kis nádirigó, aki végül útba igazított bennünket, talán még most is téged keresnénk.
A király hosszú idő óta először elmosolyodott. A felkelő nap fényében az Üveghegy tetején járó óriás nagyobbnak tűnt, mint valaha, Nyúlbéla szívét mégis reménység töltötte el.
- Meglátjátok, együtt sikerülhet! – biztatta népét – Indulás! Rohamra az óriás ellen!
Az emberek lovukra pattantak, kivéve egy kisfiút, Nyúl Richárdot.
- Mire vársz, fiam? – kérdezte Nyúlbéla.
- Fegyverre, fenség – válaszolta Richárd bátran.
- Az áldóját, ennek a gyereknek alighanem igaza van. Fegyver nélkül nem győzhetünk – töprengett a király.
Leugrott lováról, elővette a farkas szőrét, maga elé dobta, a földbe taposta és a farkas nyomban ott termett egész falkájával együtt.
- Mit parancsolsz, fenség? – kérdezte.
- Fegyvert magamnak és harcosaimnak.
A farkas intett társainak, mire azok a bokrok közé vetették magukat és csak úgy törték-zúzták az ágakat. Egy perc sem telt belé és a farkasok ott álltak előttük vastag husángokkal, bunkósbotokkal és suhintós pálcákkal, amiből minden nyúlszívű kiválaszthatta a kedvének és erejének valót.
- Most már indulhatunk – nyugtázta Richárd és kezében egy erős bottal csikójára pattant. Az óriás a hegy csúcsa felé járt, üvegen áttetsző alakja, akár egy torony, magasodott föléjük. A nyúlszívűek kezükben botokkal folytatták útjukat és már a hegycsúcs közelében járhattak, amikor a félelmetes óriás alakja egyszer csak eltűnt. Hiába tekergették a fejüket, hiába kémleltek látcsővel a távolba, sehol sem látták a Behemótot – ahogy egymás között nevezték.
- Talán leesett a hegyről – suttogta Richárd, Negyedik Nyúlbélának azonban szörnyűséges gyanúja támadt.
- Lehet, hogy az óriásnak varázsereje van és láthatatlanná vált. A nyúl bajsza talán segít.
A király sebesen eltépte az ajándékba kapott bajusz szálat.
- Adjon Isten, szép napot! – csendült fel egyszer csak egy jókedvű hang az erdő irányából. Egy vándor jött elő a fák közül, amúgy gyalogosan.
- Magának is, fiam – köszönt vissza a király.
- Mi járatban errefelé, ahol a madár sem jár? – kérdezte a vándor.
- Jaj, édes fiam, ha tudnád, nem kérdeznéd. Nagy bánat szakadt rám és népemre.
- A bánat olyan, hogy vagy elröppen, vagy a madarak felcsipegetik – de előbb vagy utóbb bizonyosan lába kél – bölcselkedett a vándor.
- Éppen ez a baj! A mi bánatunknak is lába kélt. Az óriás, akivel meg kell küzdenünk, láthatatlanná vált – felelte a király.
- Óriás? Miféle óriás? – a vándor tanácstalanul nézett körbe.
- Az óriás, amely az Üveghegyen átkelve a mi országunkat fenyegeti!
- Az óriás, amely két lépéssel földbe döngöli a királyi udvart!
- A falvakról nem is beszélve! – magyarázták egymás szavába vágva a nyúlszívűek.
- Én épp most keltem át az Üveghegyen, de ssak egy ugri-bugri kisnyúllal találkoztam – erősködött a vándor.
Ebben a pillanatban a kisnyúl is eléjük bukfencezett.
- Hívtál, Uram! Miben lehetek szolgálatodra?
A király nagyon megörült a nyúlnak.
- Mondd meg nekem, hogy mentsem meg népem az óriástól, amely képes láthatatlanná válni?
- Kérdezd meg tőle. Itt áll előtted – mondta a kisnyúl és a vándorlegényre mutatott.
Nyúlbéla szeme kigúvadt, arca elvörösödött, de mielőtt bármit szólhatott volna, a nyúl magyarázatba fogott.
- Az Üveghegy túloldalát a szél és az eső domborúvá csiszolta és most olyan, akár egy hatalmas nagyító lencse. Minden, ami a hegy túloldalán történik, innen százszor nagyobbnak tűnik. Egész idő alatt erről a vándorról hittétek azt, hogy egy pusztító óriás. És akkor tűnt el a szemetek elől, amikor átért a hegy túloldalára. Mutatok valamit.
A király és népe döbbenten bámult a kisnyúl után, amelyik a hegycsúcs felé ugrált, majd egy óriás nyúl formájában megjelent a túloldalon. Kis idő múltán újra eltűnt, majd lihegve visszatért közéjük.
- Elhiszitek-e most már, hogy tőle reszkettetek? – a nyúl a vándorra mutatott.
A király boldogan feldobta husángját az égbe.
- Vége a csatának, mielőtt elkezdődött volna! – ujjongott és népe követte. Botok, ágak és csúzlik röpködtek az égben, még a vándor csatlakozott a jókedvű társasághoz és miután kiörvendezték magukat, visszatértek a királyi udvarba. A vándor, amint meglátta a király lányát, Gizellát, heves szerelemre lobbant iránta.
- Nekem adod-e a lányod kezét? – kérdezte Nyúlbélától.
- Ha ő neked adja, áldásom rátok – válaszolta a király.
- Akkor ásó-kapa-nagyharang válasszon el minket egymástól – rebegte Gizella és kezét vőlegénye kezébe csúsztatta.
Csaptak akkor heted-hét országra szóló lakodalmat, a kútból is bor folyt, a macskák is szalonnát ettek és ha füled a földre tapasztod, talán még mindig hallod, hogy táncolnak és mulatnak a nyúlszívűek.
2009. november 29., vasárnap
A királylány kérője
- Közhírré tétetik, hogy a békává varázsolt Réka királykisasszony eladósorba került. A kérők ma délután megbizonyosodhatnak a királylány eszességéről, ügyességéről és jóságáról egyaránt. Királyfiak és inasaik, földesurak és cselédeik, bárki jelentkezhet kérőnek. Kor, külső, vagyon és műveltség nem számít!
Réka a béka-kisasszony ezt a kidobolnivalót bízta az udvar főkidobolójára, akinek szavára másnap négy-öt szegélylegény, három-négy koldus és egy-két diák verődött csak össze. Mert hiába volt Réka mégoly eszes, ügyes és jóságos és hiába kecsegtette őket Réka apja, III. Lárfár király a birodalom legnagyobb hozományával, a jelentkezők közül végül egy sem kérte meg Réka, a béka nyálkás, úszóhártyás kezét.
Pedig Réka kisasszony igazán kitett magáért. Eszességét mi sem bizonyította ékesebben, mint hogy első pillantásra kitalálta, melyik jelentkező mivel keresi kenyerét, honnan jött és mire gondol éppen. Ügyessége szintén lenyűgözte a bámészkodókat, hiszen ki látott még olyat, hogy egy békalány egyetlen nyíllal terítsen le egy nyargaló vaddisznót, egy fickándozó halat és egy szárnyaló vadkacsát. Réka azonban nem érte be ennyivel: utoljára a hagyta a jóság legfontosabb próbáját: puszta tekintettel könnyedén megszelídítette az udvar vérszomjas és rettenthetetlen oroszlánját, Antit, aki hagyta, hogy Réka megsimogassa, sőt némi dorombolást követően jóízűen elaludt.
Azonban amint a bemutató véget ért, a bámészkodók szétszéledtek és kivétel nélkül letettek nősülési szándékaikról. Mert lehetett Réka akármilyen eszes, bátor és jóságos, akkor is csak egy csúnya, nyálkás varangylány maradt, akihez végső soron egyiküknek sem fűlött a foga.
A királylány szívére, akár egy ólomszürke dunna, mérhetetlen szomorúság ereszkedett. Elbújt szobájának mélyén és hol sírt, hol rítt, hol hangosan sóhajtozott.
Végül apja nyitott be hozzá, a nagyszakállú, bölcs király, aki letörölve lánya könnyeit így szólt:
- Édes lányom! Bárcsak segíthetnék, de sajnos nem tudok. Hallgass öreg apádra, a sírás, rívás, szomorkodás nem old még meg semmit. Menj inkább, sétálj egyet a tó körül, etesd meg a kiskacsákat, gyönyörködj a nyíló tavi rózsákban és egyet se félj! Ha nem is találsz kérőt, én mindig vigyázok rád. Amíg csak élek. Azután pedig a síron túlról – nyugtatta az öreg király és megsimítva lánya fejét komótos léptekkel elhagyta a szobát.
Rékát azonban egyáltalán nem érdekelte a tó, a kiskacsák és a tavirózsák, csak a bánat, ami csordultig töltötte szívét. Ágyának sarkába kuporodva három nap és három éjjel zokogott keservesen. A negyedik napon aztán úgy megunta a sírást, hogy a tükörbe nézve így kiáltott:
- Elég a szomorkodásból! Rosszból is megárt a sok. Irány a tó! A kacsák már biztosan éhesek. Napok óta nem eteti őket senki, mert én itt rostokoltam és itattam az egereket.
Ezekkel a szavakkal bíztatta magát Réka és kezében egy kosárka morzsolt kukoricával leszaladt a napfényre, a tó mellé. A kiskacsák boldogan üdvözölték, azt se tudták, hova röppenjenek, annyira örültek a rég nem látott királylánynak. Mivel szegény állatok harmadik napja nem ettek, pillanatok alatt bekapkodták az összes kukoricát, így aztán Réka szaladhatott a pajtába újra tölteni kosarát.
Ahogy szedte, szedegette a szemeket, egyszer csak furcsa kelepelés ütötte meg a fülét. A pajta sarkába pillantott, ahonnan a zaj érkezett és a látványtól kis híján elájult.
Az egyik szénakazal tetején állt ugyanis a világ talán legnagyobb gólyája. A királylány felkuruttyolt, mire a gólya a boglya tetejéről éppen Réka lába elé röppent.
- Szép királylány, miért félsz? Nem bántalak téged – kelepelte félig-meddig emberi hangon, de ezt Réka már nem hallotta. Kosarát elhajítva ugrált ki a pajtából fel a palotába, egyenesen apja szobájába.
- Mi történt, lányom? – kérdezte apja mosolyogva, aki örült, hogy békaforma lányát végre szobáján kívül látja.
- Egy ocsmány gólya lakik a pajtában – nyögte a királylány – aki ráadásul beszélni is tud!
A király nem válaszolt, csak ingatta a fejét és közben hol szomorkásan, hol huncutul mosolygott a nagy szakálla alatt.
- Alighanem tudom, kiről beszélsz – mondta végül megfontolt lassúsággal.
- Annál jobb. Legalább tudod, kit kell kihajíttatnod még ma a palotából. Apám, ha nem vigyázunk, ez a gólya perceken belül az életemre tör és befal reggelire – magyarázta Réka.
- Sajnos nem tehetem – sóhajtott a király – a gólya, akiről beszélsz, ma reggel megkérte a kezed.
Réka először elsápadt, aztán elvörösödött, végül pedig királylányokhoz aligha méltó kuruttyolásban tört ki.
- Micsoda? Mit csinált? És te meghallgattad? És nem dobattad ki? – toporzékolt és tehetetlen dühében a trónterem egyik végéből a másikba plattyogott.
A bölcs király megvárta, míg elfárad, majd mikor Réka végre lerogyott, szépen sorjában elmagyarázott neki mindent.
- A gólyát Samunak hívják és pontosan három napja érkezett a palotába. Jött volna előbb is, csak ugyebár gólya lábakon sokkal tovább tart az út, mint lóháton.
Rékát a rosszullét környékezte, apja hagyná, hogy ez az undok dög vegye őt feleségül?
- Édes lányom – kezdte a király türelmesen – egy szóval sem mondtad, hogy állatok nem jelentkezhetnek kérőnek. Ha mondtad volna, most elkergetném. Így azonban semmit sem tehetünk.
A királylány nagy nehezen belátta, hogy apjának igaza van.
- Legyen – mondta – de csak egy feltétellel. A gólyának három próbát kell teljesítenie. Ha az ész, az ügyesség és a jóság próbáját egyaránt kiállja, üsse kavics, feleségül megyek hozzá – feltéve, hogy addig meg nem esz.
Hívták hát Samut a királyi pajtából.
- Kedves… Samu – kezdte Réka undorodva – elsőként az eszedet teszem próbára.
A gólya beleegyezése jeléül boldogan csattogott hosszú, piros csőrével.
- Ha kitalálod, mi a kedvenc foglalatosságom, a kedvenc színem és a kedvenc ételem, jöhet a második próba. Ha nem, akkor irány az udvari hóhér – tette hozzá Réka.
A gólya végigmérte Rékát és azt mondta.
- A kedvenc foglalatosságod a kacsák etetése, a kedvenc színed régen a zöld volt, de amióta elvarázsoltak, a sárga, a kedvenc ételed pedig régen a rizspuding volt, most már viszont a hínár becsinált.
Az öreg király meglepetésében összecsapta kezét.
- Bámulatos, fiam! Minden pontosan úgy van, ahogy mondod.
- Annyi baj legyen – húzta fel a szemöldökét Réka– majd a másodikon elvérzel.
Samu azonban a második akadályt is könnyedén vette, sőt, a nyargaló vaddisznón, szárnyaló vadkacsán és ficánkoló halacskán túl még egy földalatti vakondot is leterített ugyanazzal az nyíllal. Réka kezdett aggódni, de amint felidézte magában Anti, az oroszlán tűhegyes fogait, menten megnyugodott.
- Antit rajtam kívül még sosem szelídítette meg senki. Ha vállalja is a harmadik próbát ez a buta, ronda dög, az oroszlán szemvillanás alatt felfalja, az egyszer biztos.
- Szolgák – fordult az ajtónállók felé – kérlek benneteket, hívjátok elő Antit, az oroszlánt.
Parancsa végén alig bírta elfojtani kacagását. Majd most megtanulja ez a beképzelt, felfuvalkodott gólya. Hogy is gondolhatta komolyan, hogy összeállok vele, a békák legfőbb ellenségével?
Kigyűlt hát a palota népe az udvarba, hogy megtekintsék Réka kisasszony egyetlen kérőjét. Samu nyugodtan várakozott és láthatóan akkor sem szállt inába a bátorsága, amikor Anti némi morgást és acsarkodást követően rávetette magát. Elegánsan félreállt, majd Anti második támadása előtt hosszan az oroszlán szeme közé nézett, mire Anti leheveredett és fejét Samu lába elé fektetve hangos dorombolásba kezdett. A közönség vad üdvrivalgásban tört ki, Réka pedig sírva fakadt.
- Apám, kérlek, tégy valamit. Inkább világgá megyek, de nem leszek a felesége.
A király együtt érzőn átölelte lánya vállát, aki vigasztalhatatlanul zokogott, Samu pedig feléjük indult, hiszen aráját szerette volna mielőbb magához ölelni és megcsókolni.
- Soha nem leszek a feleséged – kiabálta Réka, de a gólya belé fojtotta a szót.
- Márpedig az leszel, mert kiálltam az össze próbát, miközben te engem gyaláztál és pocskondiáztál. Undorítónak és méltatlannak neveztél, pedig az összes kérő közül én voltam az egyetlen, aki kockára tettem érted az életem.
A király bólintott. Samunak igaza volt. Lánya maga szabta a feltételeket. Most neki is ki kell állnia a negyedik és egyben legnehezebb próbát: a szeretet próbáját.
Réka is tudta, hogy nincs visszaút. Akármilyen is Samu, az összes kérőjét lepipálta. Nála jobbat sosem talál.
Apjára pillantott, majd vőlegényére és nyálkás, zöld lábát Samu fehér szárnyára tette.
Majd mikor látta, hogy a gólya csőre nyálkás szájához közelít, megborzongott, de végül megcsókolta.
És akkor, láss csodát! Ugyanabban a pillanatban Réka békából csodaszép királylánnyá, Samu pedig gólyából daliás királyfivá változott.
- Én a tiéd, te az enyém, édes mátkám! – kiáltotta Samu – Egyedül a te csókod oldozhatott fel a gonosz boszorka átka alól. Mondd csak édes Réka, hozzám jössz-e feleségül?
Réka azt sem tudta, hova legyen örömében. Vőlegénye nyakába ugrott, úgy mondta.
- Egyedül hozzád, senki máshoz! Ásó, kapa, nagyharang válasszon el minket egymástól.
A bölcs király másnap hetedhét országra szóló lakodalmat rendezett. Talán még most is ropják a táncot… és élnek, ha meg nem haltak.
Réka a béka-kisasszony ezt a kidobolnivalót bízta az udvar főkidobolójára, akinek szavára másnap négy-öt szegélylegény, három-négy koldus és egy-két diák verődött csak össze. Mert hiába volt Réka mégoly eszes, ügyes és jóságos és hiába kecsegtette őket Réka apja, III. Lárfár király a birodalom legnagyobb hozományával, a jelentkezők közül végül egy sem kérte meg Réka, a béka nyálkás, úszóhártyás kezét.
Pedig Réka kisasszony igazán kitett magáért. Eszességét mi sem bizonyította ékesebben, mint hogy első pillantásra kitalálta, melyik jelentkező mivel keresi kenyerét, honnan jött és mire gondol éppen. Ügyessége szintén lenyűgözte a bámészkodókat, hiszen ki látott még olyat, hogy egy békalány egyetlen nyíllal terítsen le egy nyargaló vaddisznót, egy fickándozó halat és egy szárnyaló vadkacsát. Réka azonban nem érte be ennyivel: utoljára a hagyta a jóság legfontosabb próbáját: puszta tekintettel könnyedén megszelídítette az udvar vérszomjas és rettenthetetlen oroszlánját, Antit, aki hagyta, hogy Réka megsimogassa, sőt némi dorombolást követően jóízűen elaludt.
Azonban amint a bemutató véget ért, a bámészkodók szétszéledtek és kivétel nélkül letettek nősülési szándékaikról. Mert lehetett Réka akármilyen eszes, bátor és jóságos, akkor is csak egy csúnya, nyálkás varangylány maradt, akihez végső soron egyiküknek sem fűlött a foga.
A királylány szívére, akár egy ólomszürke dunna, mérhetetlen szomorúság ereszkedett. Elbújt szobájának mélyén és hol sírt, hol rítt, hol hangosan sóhajtozott.
Végül apja nyitott be hozzá, a nagyszakállú, bölcs király, aki letörölve lánya könnyeit így szólt:
- Édes lányom! Bárcsak segíthetnék, de sajnos nem tudok. Hallgass öreg apádra, a sírás, rívás, szomorkodás nem old még meg semmit. Menj inkább, sétálj egyet a tó körül, etesd meg a kiskacsákat, gyönyörködj a nyíló tavi rózsákban és egyet se félj! Ha nem is találsz kérőt, én mindig vigyázok rád. Amíg csak élek. Azután pedig a síron túlról – nyugtatta az öreg király és megsimítva lánya fejét komótos léptekkel elhagyta a szobát.
Rékát azonban egyáltalán nem érdekelte a tó, a kiskacsák és a tavirózsák, csak a bánat, ami csordultig töltötte szívét. Ágyának sarkába kuporodva három nap és három éjjel zokogott keservesen. A negyedik napon aztán úgy megunta a sírást, hogy a tükörbe nézve így kiáltott:
- Elég a szomorkodásból! Rosszból is megárt a sok. Irány a tó! A kacsák már biztosan éhesek. Napok óta nem eteti őket senki, mert én itt rostokoltam és itattam az egereket.
Ezekkel a szavakkal bíztatta magát Réka és kezében egy kosárka morzsolt kukoricával leszaladt a napfényre, a tó mellé. A kiskacsák boldogan üdvözölték, azt se tudták, hova röppenjenek, annyira örültek a rég nem látott királylánynak. Mivel szegény állatok harmadik napja nem ettek, pillanatok alatt bekapkodták az összes kukoricát, így aztán Réka szaladhatott a pajtába újra tölteni kosarát.
Ahogy szedte, szedegette a szemeket, egyszer csak furcsa kelepelés ütötte meg a fülét. A pajta sarkába pillantott, ahonnan a zaj érkezett és a látványtól kis híján elájult.
Az egyik szénakazal tetején állt ugyanis a világ talán legnagyobb gólyája. A királylány felkuruttyolt, mire a gólya a boglya tetejéről éppen Réka lába elé röppent.
- Szép királylány, miért félsz? Nem bántalak téged – kelepelte félig-meddig emberi hangon, de ezt Réka már nem hallotta. Kosarát elhajítva ugrált ki a pajtából fel a palotába, egyenesen apja szobájába.
- Mi történt, lányom? – kérdezte apja mosolyogva, aki örült, hogy békaforma lányát végre szobáján kívül látja.
- Egy ocsmány gólya lakik a pajtában – nyögte a királylány – aki ráadásul beszélni is tud!
A király nem válaszolt, csak ingatta a fejét és közben hol szomorkásan, hol huncutul mosolygott a nagy szakálla alatt.
- Alighanem tudom, kiről beszélsz – mondta végül megfontolt lassúsággal.
- Annál jobb. Legalább tudod, kit kell kihajíttatnod még ma a palotából. Apám, ha nem vigyázunk, ez a gólya perceken belül az életemre tör és befal reggelire – magyarázta Réka.
- Sajnos nem tehetem – sóhajtott a király – a gólya, akiről beszélsz, ma reggel megkérte a kezed.
Réka először elsápadt, aztán elvörösödött, végül pedig királylányokhoz aligha méltó kuruttyolásban tört ki.
- Micsoda? Mit csinált? És te meghallgattad? És nem dobattad ki? – toporzékolt és tehetetlen dühében a trónterem egyik végéből a másikba plattyogott.
A bölcs király megvárta, míg elfárad, majd mikor Réka végre lerogyott, szépen sorjában elmagyarázott neki mindent.
- A gólyát Samunak hívják és pontosan három napja érkezett a palotába. Jött volna előbb is, csak ugyebár gólya lábakon sokkal tovább tart az út, mint lóháton.
Rékát a rosszullét környékezte, apja hagyná, hogy ez az undok dög vegye őt feleségül?
- Édes lányom – kezdte a király türelmesen – egy szóval sem mondtad, hogy állatok nem jelentkezhetnek kérőnek. Ha mondtad volna, most elkergetném. Így azonban semmit sem tehetünk.
A királylány nagy nehezen belátta, hogy apjának igaza van.
- Legyen – mondta – de csak egy feltétellel. A gólyának három próbát kell teljesítenie. Ha az ész, az ügyesség és a jóság próbáját egyaránt kiállja, üsse kavics, feleségül megyek hozzá – feltéve, hogy addig meg nem esz.
Hívták hát Samut a királyi pajtából.
- Kedves… Samu – kezdte Réka undorodva – elsőként az eszedet teszem próbára.
A gólya beleegyezése jeléül boldogan csattogott hosszú, piros csőrével.
- Ha kitalálod, mi a kedvenc foglalatosságom, a kedvenc színem és a kedvenc ételem, jöhet a második próba. Ha nem, akkor irány az udvari hóhér – tette hozzá Réka.
A gólya végigmérte Rékát és azt mondta.
- A kedvenc foglalatosságod a kacsák etetése, a kedvenc színed régen a zöld volt, de amióta elvarázsoltak, a sárga, a kedvenc ételed pedig régen a rizspuding volt, most már viszont a hínár becsinált.
Az öreg király meglepetésében összecsapta kezét.
- Bámulatos, fiam! Minden pontosan úgy van, ahogy mondod.
- Annyi baj legyen – húzta fel a szemöldökét Réka– majd a másodikon elvérzel.
Samu azonban a második akadályt is könnyedén vette, sőt, a nyargaló vaddisznón, szárnyaló vadkacsán és ficánkoló halacskán túl még egy földalatti vakondot is leterített ugyanazzal az nyíllal. Réka kezdett aggódni, de amint felidézte magában Anti, az oroszlán tűhegyes fogait, menten megnyugodott.
- Antit rajtam kívül még sosem szelídítette meg senki. Ha vállalja is a harmadik próbát ez a buta, ronda dög, az oroszlán szemvillanás alatt felfalja, az egyszer biztos.
- Szolgák – fordult az ajtónállók felé – kérlek benneteket, hívjátok elő Antit, az oroszlánt.
Parancsa végén alig bírta elfojtani kacagását. Majd most megtanulja ez a beképzelt, felfuvalkodott gólya. Hogy is gondolhatta komolyan, hogy összeállok vele, a békák legfőbb ellenségével?
Kigyűlt hát a palota népe az udvarba, hogy megtekintsék Réka kisasszony egyetlen kérőjét. Samu nyugodtan várakozott és láthatóan akkor sem szállt inába a bátorsága, amikor Anti némi morgást és acsarkodást követően rávetette magát. Elegánsan félreállt, majd Anti második támadása előtt hosszan az oroszlán szeme közé nézett, mire Anti leheveredett és fejét Samu lába elé fektetve hangos dorombolásba kezdett. A közönség vad üdvrivalgásban tört ki, Réka pedig sírva fakadt.
- Apám, kérlek, tégy valamit. Inkább világgá megyek, de nem leszek a felesége.
A király együtt érzőn átölelte lánya vállát, aki vigasztalhatatlanul zokogott, Samu pedig feléjük indult, hiszen aráját szerette volna mielőbb magához ölelni és megcsókolni.
- Soha nem leszek a feleséged – kiabálta Réka, de a gólya belé fojtotta a szót.
- Márpedig az leszel, mert kiálltam az össze próbát, miközben te engem gyaláztál és pocskondiáztál. Undorítónak és méltatlannak neveztél, pedig az összes kérő közül én voltam az egyetlen, aki kockára tettem érted az életem.
A király bólintott. Samunak igaza volt. Lánya maga szabta a feltételeket. Most neki is ki kell állnia a negyedik és egyben legnehezebb próbát: a szeretet próbáját.
Réka is tudta, hogy nincs visszaút. Akármilyen is Samu, az összes kérőjét lepipálta. Nála jobbat sosem talál.
Apjára pillantott, majd vőlegényére és nyálkás, zöld lábát Samu fehér szárnyára tette.
Majd mikor látta, hogy a gólya csőre nyálkás szájához közelít, megborzongott, de végül megcsókolta.
És akkor, láss csodát! Ugyanabban a pillanatban Réka békából csodaszép királylánnyá, Samu pedig gólyából daliás királyfivá változott.
- Én a tiéd, te az enyém, édes mátkám! – kiáltotta Samu – Egyedül a te csókod oldozhatott fel a gonosz boszorka átka alól. Mondd csak édes Réka, hozzám jössz-e feleségül?
Réka azt sem tudta, hova legyen örömében. Vőlegénye nyakába ugrott, úgy mondta.
- Egyedül hozzád, senki máshoz! Ásó, kapa, nagyharang válasszon el minket egymástól.
A bölcs király másnap hetedhét országra szóló lakodalmat rendezett. Talán még most is ropják a táncot… és élnek, ha meg nem haltak.
Ahol a kurta farkú malac nem túr
Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, ott, ahol a kurta farkú malac túr…
- Álljunk meg egy szóra, barátocskám! – röfögött fel hirtelen Kurtafarkú – Ha jól sejtem, itt ér véget a szerepem és mint mindig, kimaradok a legizgalmasabb részekből. Pedig ha én nem éppen itt túrnék, egy sárkány sem találna el a királykisasszonyhoz, a legkisebb szegény legényről nem is beszélve – tette hozzá önérzetesen.
- De tudjátok mit, kedves meseírók és olvasók? Végeztem veletek, egyszer és mindenkorra! Nem túrok tovább! Kalandot akarok! – kurjantotta harciasan, azzal hátára csapta korpával teli tarisznyáját és útnak eredt az Üveghegy felé. Olyan dühösen kapkodta csülkeit, hogy észre sem vette a mellette elszáguldó hét, tizenkét és huszonnégy fejű sárkányt, karmuk között sikoltozó királykisasszonyokkal és nyomukban vágtató szegény legényekkel. Látta őket eleget. Mostantól fogva soha többé nem fog senkit útba igazítani.
Először vágtatott, aztán szaladt, végül már csak ment, mendegélt szegény, sértődött, lógó orrú Kurtafarkú. Mikor leszállt az este, egy fa tövébe heveredett és hozzálátott elemózsiájához. Harapott egyet, harapott kettőt, hát harmadjára nem a torkán akadt egy falat?
A bokorból ugyanis egy jól megtermett, ocsmány varangyos béka ugrált a lábai elé és könyörögni kezdett.
- Elvarázsolt királyfi vagyok és a királylányt várom. A mese szerint már réges-régen itt kellene lennie. Nem láttad valamerre?
A jólelkű kismalac megszánta a békát.
- Először együnk, azután mindent elmesélek – röfögte. A béka bólintott, melléje telepedett és jóízűen befalták a korpa maradékát. Mikor mindketten jóllaktak, Kurtafarkú megszólalt.
- A királylányt hiába várod. Nem jön – közölte lustán, majd ahogy malacéknél szokás, vakargatni kezdte a hasát.
- De hát kuty-kuty-kutykurutty… - dadogott a béka – mi az, hogy nem jön?
- Kedves Béka komám – csapott a hátára Kurtafarkú – ha már így rákérdeztél, elárulom. Én vagyok a Kurtafarkú, aki mától nem túr, hanem világot lát. Mostantól senki nincs, aki a királylányt útbaigazítaná.
A béka szeme kigúvadt a döbbenettől.
- Te lennél a híres Kurtafarkú? – brekegte.
- Úgy ám – bólintott Kurtafarkú – Ha akarsz, tarts velem és menjünk együtt szerencsét próbálni.
A béka nem sokat teketóriázott. Hátára csapta kukacokkal teli tarisznyáját és a Kurtafarkúval együtt útnak indult.
Ahogy mentek, mendegéltek, egyszer csak útjukat állta egy hétrét görnyedt, vénségesen vén öreganyó, hátán jókora köteg rőzsével.
- Jaj, kedveskéim, aranyoskáim – siránkozott – a szegény legényt várom, de valamiért késik. Segítetek nekem elvinni a rőzsét a kunyhómig?
Kurtafarkúnak és Békának nem kellett kétszer mondani, sebesen lekapták az anyó hátáról a rőzsét és behajigálták a kunyhójába.
Az anyó azt sem tudta, hova legyen örömében.
- Ha ti nem jöttök, jóságos vándorok, az én hátam már réges-rég beszakadt volna. Jó tett helyébe jót várj – fordult a két vándor felé – itt ez az arany vessző. Ha hármat suhintok vele, azzá váltok, amivé csak akartok. Kívánhattok bármit, ha segítetek nekem megtalálni a szegény legényt.
Béka szeme felcsillant.
- Szeretnék újra királyfi lenni… - suttogta vágyakozón – lehet?
- Sajnos te kivétel vagy – szomorodott el Anyó – A te átkodhoz királylány kell.
Szegény Béka bánatában elpityeredett és míg egy lapulevéllel felitatta könnyeit, Kurtafarkú átvette a szót.
- A szegény legény eltévedt, azért nem jön. Amióta világgá mentem – mondta és büszkén kihúzta magát – Béka hiába várja a királylányt és te hiába várod a szegénylegényt. Ha nem akarsz itt rostokolni, gyere te is velünk szerencsét próbálni.
Anyó nem sokat morfondírozott. Hátára csapta pogácsikával teli tarisznyáját és immár hármasban folytatták útjukat.
Hogy jobban teljen az idő, dalt költöttek kalandjaikról. Béka éppen egy csúnyácska királylányról énekelt, amikor hirtelen elébük toppant a Fanyűvő manó.
- Nem láttátok a sárkányt? – kérdezte csüggedten. – Egész nap csak nyüvöm a fát és halálosan elfáradtam. Mire ideér, ahhoz sem marad erőm, hogy megküzdjek vele.
Anyó tudta, mit feleljen.
- Egyet se félj, Fanyüvő. Egyél egy kis fát, attól erőre kapsz, aztán csomagolj és gyere velünk. A sárkányt ugyanis hiába várod. Mióta Kurtafarkú elindult szerencsét próbálni, mindenki összevissza bolyong a birodalomban.
A fáradt Fanyüvőt sem kellett sokáig nógatni. Vállára kanyarította fával tömött tarisznyáját és újdonsült barátaival együtt vidáman dalolva útnak indult.
Ahogy mentek, mendegéltek, rájuk esteledett. Kurtafarkú a sárba, Béka a tó mellé, Anyó a fa alá, Fanyüvő pedig a fa tetejére telepedett és a hosszú vándorúttól jócskán elpilledve mind a négyen nyugodt, mély álomba merültek.
Hajnaltájt aztán a négy vándor szemét dörzsölgetve pillantott jobbra, majd balra, mikor a távolból hirtelen halványan pislákoló fényre lettek figyelmesek.
- Nem lehet más, csakis a királyi udvar – rebegte az Anyó.
- Akkor hát irány a palota! Kalandra fel! – adta ki a parancsot Kurtafarkú.
Ebben mindnyájan egyetértettek. Ízibe felszedelőzködtek hát és elindultak a fényesen tündöklő királyi udvar felé.
Mikor odaértek, látják, hogy a palota zsúfolásig megtelt délcegebbnél délcegebb lovagokkal, akik egymás után indultak lóháton a szélrózsa minden irányába.
- Mi történik itt? – kérdezte Anyó a mellette álló legénytől.
- Aki megtalálja és visszahozza a Kurtafarkú malacot, azé lesz a király lánya és fele királysága. Mióta eltűnt, óriási zűrzavar uralkodik a Birodalomban. Én is teszek egy próbát – hadarta türelmetlenül a lovas és se szó, se beszéd, elnyargalt.
Kurtafarkú elsápadt.
- Mindjárt megtalálnak és visszavisznek – nyögte.
- Egyet se félj - nyugtatta Anyó és varázsvesszőjével egy szempillantás alatt macskává változtatta.
- Akkor is el kell bújnunk – nyávogta Kurtafarkú – a farkamon nem fog a varázslatod – mutatott kunkori farkincájára.
A négy barát végül az udvari istállóban kötött ki és az ólak mögött, istállók előtt és két baromfiudvar között talált búvóhelyet.
- Istenem, Istenem, most mitévő legyek? – sopánkodott Kurtafarkú.
- Szaladjunk haza – brekegte Béka.
- Maradjunk itt – közölte Fanyüvő.
- Higgyétek el, a legbölcsebb az, ha nem teszünk semmit – határozott Anyó.
Ezzel maga Kurtafarkú sem tudott vitatkozni, így mindnyájan maradtak szépen az istállóban. Bevackoltak egy illatos szénakazalba, pihentek egy keveset, majd a hosszú úttól megéhezve ki-ki elindult élelmet keresni. Anyó a palota éléskamrájába, Fanyüvő az erdőbe, Béka pedig a folyó mellé. Egyedül Kurtafarkú talált kedvére való eledelt a disznóólban. Macska képében a vályú fölé hajolt és jóízűen lefetyelni kezdte a moslékot, amikor hirtelen csodásan csilingelő röfögés ütötte meg a fülét.
- Még sose láttam macskát moslékot enni. Ki vagy te? Nem ismerlek téged.
Kurtafarkú hátrapillantott és szeme-szája elállt a csodálkozástól. A hang tulajdonosa egy olyan szép malaclány volt, amelyhez foghatót Kurtafarkú még soha életében nem látott.
- Kurta…lábú vagyok – nyögte, nehogy elárulja magát – a környék egyik macskája – tette hozzá szemlesütve.
- Örvendek. Az én nevem Csáléfülű – mutatkozott be a malaclány illedelmesen – és én vagyok a királylány kedvenc malaca – tette hozzá szemlesütve. - Mi szél hozott erre?
- A barátaimmal elindultunk szerencsét próbálni – magyarázta Kurtafarkú – és éjszakára szállást keresünk.
- Ó, itt nyugodtan maradhattok. Mióta a fél birodalom Kurtafarkút keresi, rengeteg a hely – mutatott körbe kecses, bár kissé vaskos csülkeivel.
Csáléfülűnek igaza volt Az istálló lovai egytől-egyig eltűntek és hátukon királyfikkal javában nyargalásztak az országban, így Csáléfülű csak a malacok ólát és a baromfiudvart mutatta meg Kurtafarkúnak. Bájos pofija, turcsi orrocskája és édesen csengő röfögése Kurtafarkút annyira lenyűgözte, hogy mire Anyó, Fanyüvő és Béka visszatértek, eldöntötte: ő bizony egy tapodtat sem mozdul a szépségesen szép malaclány mellől. Hosszas könyörgésére Anyó visszaváltoztatta malaccá és Kurtafarkú beavatta titkába Csáléfülűt.
Csáléfülűnek egyből megtetszett a jóvágású malac fiú és mikor kiderült, ki is valójában, végérvényesen és menthetetlenül beleszeretett.
- Addig biztonságban vagy, amíg velünk, malacokkal maradsz. Csak arra ügyelj, hogy a farkadat senki meg ne lássa – kérte Csáléfülű szemérmesen mosolyogva – Semmi baj nem lehet, mert ide úgyis csak a kiskondás és királylány látogat. Ők pedig, ha itt is vannak, csak egymással foglalkoznak…
Kurtafarkú szót fogadott, hanem a kondáslegény szemfülesebb volt, mint gondolta és mivel minden reggel megszámolta a malacait, hamar rájött, hogy eggyel több van. Hóna alá kapta a visítozó Kurtafarkút és ment a király elé jelenteni, mit talált.
Azonban Kurtafarkú barátai, Béka, Anyó és Fanyüvő sem volt rest. Anyó kapuőrré varázsolta magát, Fanyüvőt pedig kalappá. Békát a fejére ültette, a kalapot rábiggyeszette és imígyen álcázva magukat észrevétlen beosont a palotába.
Amint Kurtafarkút ketrecben a király elé vitték, visszaváltoztak és Béka a király fejére, Fanyűvő a vállára, Anyó pedig a szakállára ugrott.
- Takarodjatok innen büdös sátánfajzatok – ordította a király.
- Addig nem, míg el nem engeded a barátunkat – feleseltek merészen Kurtafarkú barátai.
- Katonák! Ide! – hadonászott a király, de három suhintással Anyó a terem összes katonáját undorító kígyóvá változtatta, amelyek szófogadón siklottak a király felé.
A király rettegve ugrott fel trónjára, de hű katonái oda is követték.
- Rendben van, elengedem Kurtafarkút – kiáltotta kétségbeesetten - csak tűntessétek el ezeket a kígyókat a teremből.
Anyó újra suhintott és a kígyók visszaváltoztak.
A király kinyitotta Kurtafarkú ketrecét, majd hangos zokogásban tört ki.
- A lányomat tegnap elrabolta a sárkány és fogalmunk sincs, hová vitte. Régen minden egyszerűbb volt: ha elrabolták is, legalább tudtuk, hova kell érte menni. De most! Amióta nem túrsz, Kurtafarkú, minden összekuszálódott.
Kurtafarkú megilletődve állt a nyitott ketrecben. Talán a királynak igaza van. Talán tényleg ideje lenne visszamennie. Sőt, az igazat megvallva kissé hiányzott az otthona. A túrásról nem is beszélve.
- Királyi udvar ide vagy oda, sehol sem olyan porhanyós a föld, mint az Óperenciás tengeren túl… – sóhajtott magában és döntött.
- Visszamegyek, Király uram, de csakis egy feltétellel.
- Bármi is az, teljesítem – vágta rá a Király.
- Engedd el velem a királylány kedvenc malacát, Csáléfülűt.
A király erősen gondolkodóba esett. Tudta, ha lánya megkerül, első útja Csáléfülűhöz vezet majd és ha nem találja, vigasztalhatatlan lesz.
Ebben a pillanatban kopogtattak az ajtón. A sárkány volt az, karján az elalélt királylánnyal.
- Nem cipelem tovább – közölte a Sárkány kimerülten és a királylányt a szőnyegre terítette - Napok óta próbálok eljutni a birodalmamba, de Kurtafarkú nélkül nem megy. Szörnyen elfáradtam. Egy királylány sem ér annyit, mint az otthonom.
Azzal a sárkány elmorzsolt egy könnycseppet a szemében.
- Isten veled, Királylány. Majd eljövök érted, ha végre hazataláltam.
Azzal immár keservesen bömbölve elindult a palota kapuja felé. Amint hatalmas dörrenéssel becsapta maga mögött a kaput, Kurtafarkú az ébredező királylányhoz fordult és azt kérdezte.
- Kedves királylány. Elengeded-e velem Csáléfülűt az Óperenciás tengeren túlra? Ha a válaszod igen, szíves-örömest visszatérek otthonomba.
- Csáléfülűt?! – sikoltott fel a királylány, de mikor szomorú apjára pillantott, megenyhült a szíve.
- Apám – fordult a trón felé – tudod-e, milyen szomorú leszek, ha elveszítem Csáléfülűt.
- Tudom – bólintott apja szomorún.
- Sírok majd, mint a záporeső.
- Tudom – felelt az apja könnyezve.
- Vigasztalhatatlanul – tette hozzá a királylány.
- Tudom – apja immár zokogott.
- Hacsak… - csillant fel a királylány búzakékszín szeme.
- Hacsak? – visszhangozták egyszerre mindnyájan.
- Hacsak nem adsz feleségül a kondáslegényhez.
A király hangos hahotában tört ki, majd lányát és a kondáslegényt is kézen fogta.
- Édes lányom! Drága fiam! Áldásom rátok. Mivel a kondáslegény találta meg Kurtafarkút, nem is adhatnálak máshoz. Ásó, kapa, nagyharang válasszon el benneteket egymástól.
Másnap aztán hetedhét országra szóló lagzit csaptak. Folyt a bor, sült a hús, még a kutya is kalácsot evett.
A kiskondás és a királylány az öreg király legnagyobb örömére a palotában maradtak, Béka, Anyó és Fanyüvő visszatértek otthonukba, Csáléfülű és Kurtafarú pedig mind a mai napig boldogan túr - az Óperenciás tengeren is túl.
- Álljunk meg egy szóra, barátocskám! – röfögött fel hirtelen Kurtafarkú – Ha jól sejtem, itt ér véget a szerepem és mint mindig, kimaradok a legizgalmasabb részekből. Pedig ha én nem éppen itt túrnék, egy sárkány sem találna el a királykisasszonyhoz, a legkisebb szegény legényről nem is beszélve – tette hozzá önérzetesen.
- De tudjátok mit, kedves meseírók és olvasók? Végeztem veletek, egyszer és mindenkorra! Nem túrok tovább! Kalandot akarok! – kurjantotta harciasan, azzal hátára csapta korpával teli tarisznyáját és útnak eredt az Üveghegy felé. Olyan dühösen kapkodta csülkeit, hogy észre sem vette a mellette elszáguldó hét, tizenkét és huszonnégy fejű sárkányt, karmuk között sikoltozó királykisasszonyokkal és nyomukban vágtató szegény legényekkel. Látta őket eleget. Mostantól fogva soha többé nem fog senkit útba igazítani.
Először vágtatott, aztán szaladt, végül már csak ment, mendegélt szegény, sértődött, lógó orrú Kurtafarkú. Mikor leszállt az este, egy fa tövébe heveredett és hozzálátott elemózsiájához. Harapott egyet, harapott kettőt, hát harmadjára nem a torkán akadt egy falat?
A bokorból ugyanis egy jól megtermett, ocsmány varangyos béka ugrált a lábai elé és könyörögni kezdett.
- Elvarázsolt királyfi vagyok és a királylányt várom. A mese szerint már réges-régen itt kellene lennie. Nem láttad valamerre?
A jólelkű kismalac megszánta a békát.
- Először együnk, azután mindent elmesélek – röfögte. A béka bólintott, melléje telepedett és jóízűen befalták a korpa maradékát. Mikor mindketten jóllaktak, Kurtafarkú megszólalt.
- A királylányt hiába várod. Nem jön – közölte lustán, majd ahogy malacéknél szokás, vakargatni kezdte a hasát.
- De hát kuty-kuty-kutykurutty… - dadogott a béka – mi az, hogy nem jön?
- Kedves Béka komám – csapott a hátára Kurtafarkú – ha már így rákérdeztél, elárulom. Én vagyok a Kurtafarkú, aki mától nem túr, hanem világot lát. Mostantól senki nincs, aki a királylányt útbaigazítaná.
A béka szeme kigúvadt a döbbenettől.
- Te lennél a híres Kurtafarkú? – brekegte.
- Úgy ám – bólintott Kurtafarkú – Ha akarsz, tarts velem és menjünk együtt szerencsét próbálni.
A béka nem sokat teketóriázott. Hátára csapta kukacokkal teli tarisznyáját és a Kurtafarkúval együtt útnak indult.
Ahogy mentek, mendegéltek, egyszer csak útjukat állta egy hétrét görnyedt, vénségesen vén öreganyó, hátán jókora köteg rőzsével.
- Jaj, kedveskéim, aranyoskáim – siránkozott – a szegény legényt várom, de valamiért késik. Segítetek nekem elvinni a rőzsét a kunyhómig?
Kurtafarkúnak és Békának nem kellett kétszer mondani, sebesen lekapták az anyó hátáról a rőzsét és behajigálták a kunyhójába.
Az anyó azt sem tudta, hova legyen örömében.
- Ha ti nem jöttök, jóságos vándorok, az én hátam már réges-rég beszakadt volna. Jó tett helyébe jót várj – fordult a két vándor felé – itt ez az arany vessző. Ha hármat suhintok vele, azzá váltok, amivé csak akartok. Kívánhattok bármit, ha segítetek nekem megtalálni a szegény legényt.
Béka szeme felcsillant.
- Szeretnék újra királyfi lenni… - suttogta vágyakozón – lehet?
- Sajnos te kivétel vagy – szomorodott el Anyó – A te átkodhoz királylány kell.
Szegény Béka bánatában elpityeredett és míg egy lapulevéllel felitatta könnyeit, Kurtafarkú átvette a szót.
- A szegény legény eltévedt, azért nem jön. Amióta világgá mentem – mondta és büszkén kihúzta magát – Béka hiába várja a királylányt és te hiába várod a szegénylegényt. Ha nem akarsz itt rostokolni, gyere te is velünk szerencsét próbálni.
Anyó nem sokat morfondírozott. Hátára csapta pogácsikával teli tarisznyáját és immár hármasban folytatták útjukat.
Hogy jobban teljen az idő, dalt költöttek kalandjaikról. Béka éppen egy csúnyácska királylányról énekelt, amikor hirtelen elébük toppant a Fanyűvő manó.
- Nem láttátok a sárkányt? – kérdezte csüggedten. – Egész nap csak nyüvöm a fát és halálosan elfáradtam. Mire ideér, ahhoz sem marad erőm, hogy megküzdjek vele.
Anyó tudta, mit feleljen.
- Egyet se félj, Fanyüvő. Egyél egy kis fát, attól erőre kapsz, aztán csomagolj és gyere velünk. A sárkányt ugyanis hiába várod. Mióta Kurtafarkú elindult szerencsét próbálni, mindenki összevissza bolyong a birodalomban.
A fáradt Fanyüvőt sem kellett sokáig nógatni. Vállára kanyarította fával tömött tarisznyáját és újdonsült barátaival együtt vidáman dalolva útnak indult.
Ahogy mentek, mendegéltek, rájuk esteledett. Kurtafarkú a sárba, Béka a tó mellé, Anyó a fa alá, Fanyüvő pedig a fa tetejére telepedett és a hosszú vándorúttól jócskán elpilledve mind a négyen nyugodt, mély álomba merültek.
Hajnaltájt aztán a négy vándor szemét dörzsölgetve pillantott jobbra, majd balra, mikor a távolból hirtelen halványan pislákoló fényre lettek figyelmesek.
- Nem lehet más, csakis a királyi udvar – rebegte az Anyó.
- Akkor hát irány a palota! Kalandra fel! – adta ki a parancsot Kurtafarkú.
Ebben mindnyájan egyetértettek. Ízibe felszedelőzködtek hát és elindultak a fényesen tündöklő királyi udvar felé.
Mikor odaértek, látják, hogy a palota zsúfolásig megtelt délcegebbnél délcegebb lovagokkal, akik egymás után indultak lóháton a szélrózsa minden irányába.
- Mi történik itt? – kérdezte Anyó a mellette álló legénytől.
- Aki megtalálja és visszahozza a Kurtafarkú malacot, azé lesz a király lánya és fele királysága. Mióta eltűnt, óriási zűrzavar uralkodik a Birodalomban. Én is teszek egy próbát – hadarta türelmetlenül a lovas és se szó, se beszéd, elnyargalt.
Kurtafarkú elsápadt.
- Mindjárt megtalálnak és visszavisznek – nyögte.
- Egyet se félj - nyugtatta Anyó és varázsvesszőjével egy szempillantás alatt macskává változtatta.
- Akkor is el kell bújnunk – nyávogta Kurtafarkú – a farkamon nem fog a varázslatod – mutatott kunkori farkincájára.
A négy barát végül az udvari istállóban kötött ki és az ólak mögött, istállók előtt és két baromfiudvar között talált búvóhelyet.
- Istenem, Istenem, most mitévő legyek? – sopánkodott Kurtafarkú.
- Szaladjunk haza – brekegte Béka.
- Maradjunk itt – közölte Fanyüvő.
- Higgyétek el, a legbölcsebb az, ha nem teszünk semmit – határozott Anyó.
Ezzel maga Kurtafarkú sem tudott vitatkozni, így mindnyájan maradtak szépen az istállóban. Bevackoltak egy illatos szénakazalba, pihentek egy keveset, majd a hosszú úttól megéhezve ki-ki elindult élelmet keresni. Anyó a palota éléskamrájába, Fanyüvő az erdőbe, Béka pedig a folyó mellé. Egyedül Kurtafarkú talált kedvére való eledelt a disznóólban. Macska képében a vályú fölé hajolt és jóízűen lefetyelni kezdte a moslékot, amikor hirtelen csodásan csilingelő röfögés ütötte meg a fülét.
- Még sose láttam macskát moslékot enni. Ki vagy te? Nem ismerlek téged.
Kurtafarkú hátrapillantott és szeme-szája elállt a csodálkozástól. A hang tulajdonosa egy olyan szép malaclány volt, amelyhez foghatót Kurtafarkú még soha életében nem látott.
- Kurta…lábú vagyok – nyögte, nehogy elárulja magát – a környék egyik macskája – tette hozzá szemlesütve.
- Örvendek. Az én nevem Csáléfülű – mutatkozott be a malaclány illedelmesen – és én vagyok a királylány kedvenc malaca – tette hozzá szemlesütve. - Mi szél hozott erre?
- A barátaimmal elindultunk szerencsét próbálni – magyarázta Kurtafarkú – és éjszakára szállást keresünk.
- Ó, itt nyugodtan maradhattok. Mióta a fél birodalom Kurtafarkút keresi, rengeteg a hely – mutatott körbe kecses, bár kissé vaskos csülkeivel.
Csáléfülűnek igaza volt Az istálló lovai egytől-egyig eltűntek és hátukon királyfikkal javában nyargalásztak az országban, így Csáléfülű csak a malacok ólát és a baromfiudvart mutatta meg Kurtafarkúnak. Bájos pofija, turcsi orrocskája és édesen csengő röfögése Kurtafarkút annyira lenyűgözte, hogy mire Anyó, Fanyüvő és Béka visszatértek, eldöntötte: ő bizony egy tapodtat sem mozdul a szépségesen szép malaclány mellől. Hosszas könyörgésére Anyó visszaváltoztatta malaccá és Kurtafarkú beavatta titkába Csáléfülűt.
Csáléfülűnek egyből megtetszett a jóvágású malac fiú és mikor kiderült, ki is valójában, végérvényesen és menthetetlenül beleszeretett.
- Addig biztonságban vagy, amíg velünk, malacokkal maradsz. Csak arra ügyelj, hogy a farkadat senki meg ne lássa – kérte Csáléfülű szemérmesen mosolyogva – Semmi baj nem lehet, mert ide úgyis csak a kiskondás és királylány látogat. Ők pedig, ha itt is vannak, csak egymással foglalkoznak…
Kurtafarkú szót fogadott, hanem a kondáslegény szemfülesebb volt, mint gondolta és mivel minden reggel megszámolta a malacait, hamar rájött, hogy eggyel több van. Hóna alá kapta a visítozó Kurtafarkút és ment a király elé jelenteni, mit talált.
Azonban Kurtafarkú barátai, Béka, Anyó és Fanyüvő sem volt rest. Anyó kapuőrré varázsolta magát, Fanyüvőt pedig kalappá. Békát a fejére ültette, a kalapot rábiggyeszette és imígyen álcázva magukat észrevétlen beosont a palotába.
Amint Kurtafarkút ketrecben a király elé vitték, visszaváltoztak és Béka a király fejére, Fanyűvő a vállára, Anyó pedig a szakállára ugrott.
- Takarodjatok innen büdös sátánfajzatok – ordította a király.
- Addig nem, míg el nem engeded a barátunkat – feleseltek merészen Kurtafarkú barátai.
- Katonák! Ide! – hadonászott a király, de három suhintással Anyó a terem összes katonáját undorító kígyóvá változtatta, amelyek szófogadón siklottak a király felé.
A király rettegve ugrott fel trónjára, de hű katonái oda is követték.
- Rendben van, elengedem Kurtafarkút – kiáltotta kétségbeesetten - csak tűntessétek el ezeket a kígyókat a teremből.
Anyó újra suhintott és a kígyók visszaváltoztak.
A király kinyitotta Kurtafarkú ketrecét, majd hangos zokogásban tört ki.
- A lányomat tegnap elrabolta a sárkány és fogalmunk sincs, hová vitte. Régen minden egyszerűbb volt: ha elrabolták is, legalább tudtuk, hova kell érte menni. De most! Amióta nem túrsz, Kurtafarkú, minden összekuszálódott.
Kurtafarkú megilletődve állt a nyitott ketrecben. Talán a királynak igaza van. Talán tényleg ideje lenne visszamennie. Sőt, az igazat megvallva kissé hiányzott az otthona. A túrásról nem is beszélve.
- Királyi udvar ide vagy oda, sehol sem olyan porhanyós a föld, mint az Óperenciás tengeren túl… – sóhajtott magában és döntött.
- Visszamegyek, Király uram, de csakis egy feltétellel.
- Bármi is az, teljesítem – vágta rá a Király.
- Engedd el velem a királylány kedvenc malacát, Csáléfülűt.
A király erősen gondolkodóba esett. Tudta, ha lánya megkerül, első útja Csáléfülűhöz vezet majd és ha nem találja, vigasztalhatatlan lesz.
Ebben a pillanatban kopogtattak az ajtón. A sárkány volt az, karján az elalélt királylánnyal.
- Nem cipelem tovább – közölte a Sárkány kimerülten és a királylányt a szőnyegre terítette - Napok óta próbálok eljutni a birodalmamba, de Kurtafarkú nélkül nem megy. Szörnyen elfáradtam. Egy királylány sem ér annyit, mint az otthonom.
Azzal a sárkány elmorzsolt egy könnycseppet a szemében.
- Isten veled, Királylány. Majd eljövök érted, ha végre hazataláltam.
Azzal immár keservesen bömbölve elindult a palota kapuja felé. Amint hatalmas dörrenéssel becsapta maga mögött a kaput, Kurtafarkú az ébredező királylányhoz fordult és azt kérdezte.
- Kedves királylány. Elengeded-e velem Csáléfülűt az Óperenciás tengeren túlra? Ha a válaszod igen, szíves-örömest visszatérek otthonomba.
- Csáléfülűt?! – sikoltott fel a királylány, de mikor szomorú apjára pillantott, megenyhült a szíve.
- Apám – fordult a trón felé – tudod-e, milyen szomorú leszek, ha elveszítem Csáléfülűt.
- Tudom – bólintott apja szomorún.
- Sírok majd, mint a záporeső.
- Tudom – felelt az apja könnyezve.
- Vigasztalhatatlanul – tette hozzá a királylány.
- Tudom – apja immár zokogott.
- Hacsak… - csillant fel a királylány búzakékszín szeme.
- Hacsak? – visszhangozták egyszerre mindnyájan.
- Hacsak nem adsz feleségül a kondáslegényhez.
A király hangos hahotában tört ki, majd lányát és a kondáslegényt is kézen fogta.
- Édes lányom! Drága fiam! Áldásom rátok. Mivel a kondáslegény találta meg Kurtafarkút, nem is adhatnálak máshoz. Ásó, kapa, nagyharang válasszon el benneteket egymástól.
Másnap aztán hetedhét országra szóló lagzit csaptak. Folyt a bor, sült a hús, még a kutya is kalácsot evett.
A kiskondás és a királylány az öreg király legnagyobb örömére a palotában maradtak, Béka, Anyó és Fanyüvő visszatértek otthonukba, Csáléfülű és Kurtafarú pedig mind a mai napig boldogan túr - az Óperenciás tengeren is túl.
Szeretema
Élt egyszer egy kislány, akit úgy hívtak, Szeretema. Nem véletlenül nevezték így, Szeretama ugyanis minden mondatát úgy kezdte, hogy „Szeretem a”.
Ha megszomjazott, leszaladt a Tóhoz és így kiáltott:
- Szia Tó! Én úgy, de úgy szeretem a friss vizet, hogy most azonnal meg tudnék belőle inni egy egész vödörrel.
És a Tó, ha épp apadóban volt is, hagyta, hogy a kislány megtöltse aprócska tenyerét kristálytiszta vizével és igyon belőle.
Ha barackot ment szedni, így köszönt a Fának.
- Sza Fa! Én úgy, de úgy szeretem a barackot, hogy most azonnal kérek egyet a számba, egyet a kezembe, egyet pedig a zsebembe.
És az öregecske Fa, recsegve-ropogva bár, de készségesen meghajolt Szeretema előtt és felé nyújtotta barackoktól roskadozó ágait.
Szeretema pedig szakított három barackot: egyet a szájába, egyet a kezébe, egyet pedig a zsebébe tett és boldogan gyöngyöző kacagással elfutott, hogy játszhasson a ház végében lakó nyuszi csemetékkel.
- Szia Nyuszimama! – köszönt kedvesen – Én úgy, de úgy szeretek kergetőzni a csemetéiddel, mint senki mással. Kérlek, engedd el őket játszani velem.
És Nyuszimama, aggódva bár, de elengedte a kölykeit Szeretemával és a kislány boldogan szaladgált a tapsifülesekkel.
Így telt egyik nap a másik után és Szeretema örült, mert bármerre járt, mindenki teljesítette kívánságát és mivel mindenki szerette, ő is szeretett mindenkit.
Történt azonban egyszer, hogy Szeretema betöltötte a hatodik évét és iskolába kellett mennie. Eleinte csak napok, aztán hetek, végül hónapok teltek el anélkül, hogy meglátogatta volna kertben élő barátait. Helyette, amint megebédelt, szaladt hol egyik, hol másik iskolatársához, hogy estig kedvére kijátszhassa magát.
A kertben pedig minden megváltozott. A Tó vize napról napra szürkébb, a Barackfa levelei szárazabbak, a Nyuszi család pedig egyre szomorúbb lett.
Zördög, a kert kis, zöld manója pedig hiába igyekezett jobb kedvre deríteni a búskomor társaságot, vidám bohóckodása, csalafinta tréfái csak rövid pillanatokra tudtak mosolyt fakasztani a levert arcokon.
Szeretema erről persze mit sem sejtett, hiszen ő maga sosem hallotta a fa, a tó és a nyuszik fájdalmas sóhajtozását… mígnem egyik éjjel, mikor ágyacskájában már az igazak álmát aludta, hangos sírás, rívás és jajveszékelés ébresztette fel.
- Ki az, mi az és mit akar? – motyogta a kislány félálomban, majd, mivel a hang a kertből érkezett, kibotorkált és dühösen elkiáltotta magát:
- Bárki is sír, rí és jajveszékel, sürgősen hagyja abba, mert nem szeretem, ha nem hagynak aludni.
Azzal letépte egy rózsa szirmait, dühösen a fülébe tömködte és visszafeküdt ágyacskájába.
Másnap éjjel ha lehet, még hangosabb vonyítás, sikítás, ordítozásra ébredt.
- Ki az, mi az és mit akar? – dünnyögte szemeit dörzsölve, majd, mivel a hang nem halkult, kiszaladt a kertbe és elkiáltotta magát:
- Bárki vonyítson, sikítson és ordítozzon, hagyja abba sürgősen, mert nem szeretem, ha nem hagynak aludni.
Azzal leszakította egy liliom szirmait, dúlva-fúlva a fülébe tömte és visszafeküdt ágyacskájába.
Harmadik este, lefekvés előtt Szeretema gondolt egy nagyot.
- Kifogok rajtatok, éjjeli lármázók. Ma éjjel szirmokkal a fülemben fekszem le, hogy biztosan ne ébreszthessetek fel.
Azzal kiment a kertbe, letépett egy tulipánt és szirmaival a fülében tért nyugovóra.
Örült Szeretema, hogy ilyen okosan kifogott zajos ellenségein és hamar el is aludt, azonban mikor a falióra éjfélt ütött, olyan hangzavar, lárma és kiabálás tört ki a kertben, hogy talán a világ összes tulipán, liliom és rózsa szirma sem lett volna képes megőrizni Szeretema álmát.
- Ki az, mi az és mit akar? – kiabálta dühösen Szeretema és hálóingben, mezítláb rohant ki a kertbe.
- Bárki is üvölt, lármázik és kiabál éjnek-évadján, értse meg végre egyszer és mindenkorra, hogy nem szeretem az éjjeli szerenádot. Ilyenkor csak az ágyamat és a párnámat szeretem!
Ebben a pillanatban csönd borult a kertre. Mintha késsel vágták volna el az iménti hangzavart. Majd éles füttyszó hallatszott és szentjánosbogarak százai repültek a kert végéből Szeretema köré.
A kislány kábán pillogott hol jobbra, hol balra.
- Szervusz kedves Szeretema! Örülök, hogy végre személyesen is megismerhetlek– hangzott fel egy mély, dörmögésszerű hang a barackfa irányából. Szeretema azonban hiába meresztgette szemeit, sehogy sem tudta kivenni, ki beszél.
- Te nem látsz engem, de én látlak téged. A szentjánosbogarak csak téged világítanak meg, engem nem – kuncogott az előbbi hang.
Szeretema méregbe gurult.
- Akárkicsoda is vagy te, gyere le végre arról az átkozott fáról és mond meg, mit akarsz.
Zördög, a kert zöld manója, mert lett volna más, gúnyosan felkacagott.
- Kihoztalak a sodrodból, Szeretema? Ej, ne haragudj rám ezért. Nem hittem, hogy megharagszol, hiszen rólad az a hír járja, hogy mindig mindenkivel kedves vagy... A neved is ezért kaptad, nem?
Azzal Zördög villámgyorsan leugrott a barackfa ágáról és Szeretema elé penderült.
- Te persze még nem ismersz engem, ezért had mutatkozzam. Zördög vagyok, a kert kis, zöld manója. Örvendek a szerencsének - folytatta Zördög udvariasan.
Szeretema sértődötten biccentett.
- Szóval, kedves Szeretema, igaz a hír, hogy te mindig mindenkit szeretsz?
Szeretema egy ideig gyanakodva méregette a manót, nem értette, mit akar a kérdéssel, de végül bólintott.
- Nagyszerű – dörzsölgette kezét Zördög ravaszul végül. – Aki pedig szeret, az igyekszik segíteni a bajba jutottakon, igaz? – tette hozzá Zördög.
Szeretema ismét bólintott.
Zördög újra füttyentett, mire a szentjánosbogarak a barackfa köré sereglettek. A barackfa megviseltnek tűnt. Levei elszáradtak, barackjai a földre hulltak. Szeretema meglepetésében a szája elé kapta a kezét.
- Mi történt veled, kedves Barackfa?
A barackfa bánatosan lehajtotta lombját és úgy válaszolt.
- Egy hete nem esik egy csepp eső sem. Kértem az Eget, de nem segített, kértem a Felhőt, de nem segített. Végül három napja éjjel téged kértelek, hogy hozz nekem egy vödör vizet a kútból, de te sem segítettél. Helyette rózsaszirmot tömtél a füledbe, hogy ne halld a sírásom, rívásom és zokogásom.
- De hiszen nem tudtam, hogy te sírsz! – kiáltott fel Szeretema – Ha tudtam volna, azonnal segítek. Kérlek, bocsáss meg nekem!
A barackfa azonban nem válaszolt.
Zördög újra füttyentett, mire a szentjánosbogarak a kert végében álló nyúl ketrec fölé rajzottak. A nyuszik nagyon szomorúnak tűntek. Fülük lekonyult, bajszuk bánatosan lógott.
- Mi történt veletek, kedves Nyuszik? – kérdezte Szeretema.
- Egy hete nem ettünk, mert eső híján elszáradt a fű. Kértük az Eget, nem segített, kértük a Felhőt, nem segített. Végül két napja téged kértünk, hogy hozz nekünk friss füvet a folyó mellől, de te sem segítettél. Liliomszirmot tömtél a füledbe, hogy ne halld az ordításunk, kiabálásunk és jajveszékelésünk.
- Nem is sejtettem, hogy ti sírtok! – szörnyedt el Szeretema – Ha tudtam volna, egészen biztosan segítek. Könyörgöm nektek, bocsássatok meg!
De a nyuszik nem válaszoltak.
Zördög megint füttyentett, mire a fénylő bogárkák a Tó fölé repültek. A Tó láttán Szeretemából kitört a sírás. A Tónak ugyanis inkább csak a helye látszott, a Tó maga alig. Medréből erőtlen, vékony víztükör nézett farkasszemet a világgal.
Szeretema immár semmit sem kérdezett. Tudta jól, mi történt.
- Kiszáradtál, mert nem esett az eső és hiába kérted az eget és a felhőket, nem segítettek.
Amikor pedig engem hívtál, betömtem tulipán szirmokkal a fülem, hogy ne hallja a hangzavart, lármát és kiabálást. Soha nem fogsz megbocsátani nekem! – zokogta a kislány és hálóingben, mezítláb a Tó mellé ereszkedett.
Szeretema vigasztalhatatlan volt. Elhanyagolta a barátait és ami még ennél is sokkal rosszabb, nem segített, amikor bajban voltak. Nem is érdemli meg ezt a nevet, sokkal inkább azt, hogy Utáloma.
Szeretema három nap és három éjjel zokogott megállás nélkül, szeméből csak úgy patakzott a könny. Hiába hívta az anyukája, apukája, testvére, ügyet sem vetett rájuk. Végül Zördög maga ült a kislány mellé, hogy megvigasztalja, de Szeretema őt is elküldte.
- Te tudod a legjobban, milyen rosszat tettem. A forrás, a fa és a nyulak mind miattam szenvedtek.
Zördög azonban így felelt.
- Eszem ágában sincs megvigasztalni téged, csak annyit kérek, emeld fel a fejed és nézz körül.
Szeretema felpillantott és egy szélesen mosolygó tó nézett vissza rá.
- Három napja táplálsz a könnyeiddel, amitől új erőre kaptam. Látod, megtelt a medrem vízzel.
Szeretema úgy nézte a tavat, mint aki álmából ébredt.
- Gyere! – hívta Zördög – Nézd meg a nyuszikat is.
Szeretema felállt és a kert végébe sietett. Nyuszimama és kicsinyei a füvön sütkéreztek és örömmel üdvözölték Szeretemát.
- Olyan jó, hogy végre itt vagy! A tó olyan szépen megtelt vízzel, hogy párájából még a fölötte gömbölyödő felhőcskének is jutott. Ma és tegnap is esett az eső, a fű kizöldült és nekünk újra van mit ennünk.
Szeretema boldogan kapta fel az egyik nyuszit és örömtáncot járt vele a zöld füvön.
Mielőtt azonban kergetőzni kezdtek volna, Zördög megszólalt:
- Nem végeztünk. Van még itt valaki, aki szeretne találkozni veled.
Szeretema a homlokára csapott.
- A Barackfa!
Zördög mindentudón elmosolyodott, Szeretema pedig egy kis nyúllal a karjai között szaladt, szaladt a barackfa irányába. A fa levelei fénylő rőt és pozsgás narancsszínben pompáztak, koronája tetején pedig egy gömbölyű barack aranylott. Zördög, akár egy ügyes kismajom, felkúszott a fára, letépte a barackot és Szeretema kezébe nyomta.
- Tessék, fogd ezt a lélekbarackot – mondta halkan – Téged illet, mert a te két szemed könnyei gömbölyítették, fényesítették és vonták be arannyal. Tartsd mindig magadnál és figyeld nap-nap után, mert ha veszít a fényéből és ragyogásából, az nem jelent mást, minthogy a te lelked veszít a fényéből és a ragyogásából. Vigyázz rá, akár az életedre és fogadd meg tanácsait.
Így is történt. Szeretema barackja ma is úgy ragyog, akár a kert, a tó, a fák és a nyulak és persze Szeretema lelke maga.
Ha megszomjazott, leszaladt a Tóhoz és így kiáltott:
- Szia Tó! Én úgy, de úgy szeretem a friss vizet, hogy most azonnal meg tudnék belőle inni egy egész vödörrel.
És a Tó, ha épp apadóban volt is, hagyta, hogy a kislány megtöltse aprócska tenyerét kristálytiszta vizével és igyon belőle.
Ha barackot ment szedni, így köszönt a Fának.
- Sza Fa! Én úgy, de úgy szeretem a barackot, hogy most azonnal kérek egyet a számba, egyet a kezembe, egyet pedig a zsebembe.
És az öregecske Fa, recsegve-ropogva bár, de készségesen meghajolt Szeretema előtt és felé nyújtotta barackoktól roskadozó ágait.
Szeretema pedig szakított három barackot: egyet a szájába, egyet a kezébe, egyet pedig a zsebébe tett és boldogan gyöngyöző kacagással elfutott, hogy játszhasson a ház végében lakó nyuszi csemetékkel.
- Szia Nyuszimama! – köszönt kedvesen – Én úgy, de úgy szeretek kergetőzni a csemetéiddel, mint senki mással. Kérlek, engedd el őket játszani velem.
És Nyuszimama, aggódva bár, de elengedte a kölykeit Szeretemával és a kislány boldogan szaladgált a tapsifülesekkel.
Így telt egyik nap a másik után és Szeretema örült, mert bármerre járt, mindenki teljesítette kívánságát és mivel mindenki szerette, ő is szeretett mindenkit.
Történt azonban egyszer, hogy Szeretema betöltötte a hatodik évét és iskolába kellett mennie. Eleinte csak napok, aztán hetek, végül hónapok teltek el anélkül, hogy meglátogatta volna kertben élő barátait. Helyette, amint megebédelt, szaladt hol egyik, hol másik iskolatársához, hogy estig kedvére kijátszhassa magát.
A kertben pedig minden megváltozott. A Tó vize napról napra szürkébb, a Barackfa levelei szárazabbak, a Nyuszi család pedig egyre szomorúbb lett.
Zördög, a kert kis, zöld manója pedig hiába igyekezett jobb kedvre deríteni a búskomor társaságot, vidám bohóckodása, csalafinta tréfái csak rövid pillanatokra tudtak mosolyt fakasztani a levert arcokon.
Szeretema erről persze mit sem sejtett, hiszen ő maga sosem hallotta a fa, a tó és a nyuszik fájdalmas sóhajtozását… mígnem egyik éjjel, mikor ágyacskájában már az igazak álmát aludta, hangos sírás, rívás és jajveszékelés ébresztette fel.
- Ki az, mi az és mit akar? – motyogta a kislány félálomban, majd, mivel a hang a kertből érkezett, kibotorkált és dühösen elkiáltotta magát:
- Bárki is sír, rí és jajveszékel, sürgősen hagyja abba, mert nem szeretem, ha nem hagynak aludni.
Azzal letépte egy rózsa szirmait, dühösen a fülébe tömködte és visszafeküdt ágyacskájába.
Másnap éjjel ha lehet, még hangosabb vonyítás, sikítás, ordítozásra ébredt.
- Ki az, mi az és mit akar? – dünnyögte szemeit dörzsölve, majd, mivel a hang nem halkult, kiszaladt a kertbe és elkiáltotta magát:
- Bárki vonyítson, sikítson és ordítozzon, hagyja abba sürgősen, mert nem szeretem, ha nem hagynak aludni.
Azzal leszakította egy liliom szirmait, dúlva-fúlva a fülébe tömte és visszafeküdt ágyacskájába.
Harmadik este, lefekvés előtt Szeretema gondolt egy nagyot.
- Kifogok rajtatok, éjjeli lármázók. Ma éjjel szirmokkal a fülemben fekszem le, hogy biztosan ne ébreszthessetek fel.
Azzal kiment a kertbe, letépett egy tulipánt és szirmaival a fülében tért nyugovóra.
Örült Szeretema, hogy ilyen okosan kifogott zajos ellenségein és hamar el is aludt, azonban mikor a falióra éjfélt ütött, olyan hangzavar, lárma és kiabálás tört ki a kertben, hogy talán a világ összes tulipán, liliom és rózsa szirma sem lett volna képes megőrizni Szeretema álmát.
- Ki az, mi az és mit akar? – kiabálta dühösen Szeretema és hálóingben, mezítláb rohant ki a kertbe.
- Bárki is üvölt, lármázik és kiabál éjnek-évadján, értse meg végre egyszer és mindenkorra, hogy nem szeretem az éjjeli szerenádot. Ilyenkor csak az ágyamat és a párnámat szeretem!
Ebben a pillanatban csönd borult a kertre. Mintha késsel vágták volna el az iménti hangzavart. Majd éles füttyszó hallatszott és szentjánosbogarak százai repültek a kert végéből Szeretema köré.
A kislány kábán pillogott hol jobbra, hol balra.
- Szervusz kedves Szeretema! Örülök, hogy végre személyesen is megismerhetlek– hangzott fel egy mély, dörmögésszerű hang a barackfa irányából. Szeretema azonban hiába meresztgette szemeit, sehogy sem tudta kivenni, ki beszél.
- Te nem látsz engem, de én látlak téged. A szentjánosbogarak csak téged világítanak meg, engem nem – kuncogott az előbbi hang.
Szeretema méregbe gurult.
- Akárkicsoda is vagy te, gyere le végre arról az átkozott fáról és mond meg, mit akarsz.
Zördög, a kert zöld manója, mert lett volna más, gúnyosan felkacagott.
- Kihoztalak a sodrodból, Szeretema? Ej, ne haragudj rám ezért. Nem hittem, hogy megharagszol, hiszen rólad az a hír járja, hogy mindig mindenkivel kedves vagy... A neved is ezért kaptad, nem?
Azzal Zördög villámgyorsan leugrott a barackfa ágáról és Szeretema elé penderült.
- Te persze még nem ismersz engem, ezért had mutatkozzam. Zördög vagyok, a kert kis, zöld manója. Örvendek a szerencsének - folytatta Zördög udvariasan.
Szeretema sértődötten biccentett.
- Szóval, kedves Szeretema, igaz a hír, hogy te mindig mindenkit szeretsz?
Szeretema egy ideig gyanakodva méregette a manót, nem értette, mit akar a kérdéssel, de végül bólintott.
- Nagyszerű – dörzsölgette kezét Zördög ravaszul végül. – Aki pedig szeret, az igyekszik segíteni a bajba jutottakon, igaz? – tette hozzá Zördög.
Szeretema ismét bólintott.
Zördög újra füttyentett, mire a szentjánosbogarak a barackfa köré sereglettek. A barackfa megviseltnek tűnt. Levei elszáradtak, barackjai a földre hulltak. Szeretema meglepetésében a szája elé kapta a kezét.
- Mi történt veled, kedves Barackfa?
A barackfa bánatosan lehajtotta lombját és úgy válaszolt.
- Egy hete nem esik egy csepp eső sem. Kértem az Eget, de nem segített, kértem a Felhőt, de nem segített. Végül három napja éjjel téged kértelek, hogy hozz nekem egy vödör vizet a kútból, de te sem segítettél. Helyette rózsaszirmot tömtél a füledbe, hogy ne halld a sírásom, rívásom és zokogásom.
- De hiszen nem tudtam, hogy te sírsz! – kiáltott fel Szeretema – Ha tudtam volna, azonnal segítek. Kérlek, bocsáss meg nekem!
A barackfa azonban nem válaszolt.
Zördög újra füttyentett, mire a szentjánosbogarak a kert végében álló nyúl ketrec fölé rajzottak. A nyuszik nagyon szomorúnak tűntek. Fülük lekonyult, bajszuk bánatosan lógott.
- Mi történt veletek, kedves Nyuszik? – kérdezte Szeretema.
- Egy hete nem ettünk, mert eső híján elszáradt a fű. Kértük az Eget, nem segített, kértük a Felhőt, nem segített. Végül két napja téged kértünk, hogy hozz nekünk friss füvet a folyó mellől, de te sem segítettél. Liliomszirmot tömtél a füledbe, hogy ne halld az ordításunk, kiabálásunk és jajveszékelésünk.
- Nem is sejtettem, hogy ti sírtok! – szörnyedt el Szeretema – Ha tudtam volna, egészen biztosan segítek. Könyörgöm nektek, bocsássatok meg!
De a nyuszik nem válaszoltak.
Zördög megint füttyentett, mire a fénylő bogárkák a Tó fölé repültek. A Tó láttán Szeretemából kitört a sírás. A Tónak ugyanis inkább csak a helye látszott, a Tó maga alig. Medréből erőtlen, vékony víztükör nézett farkasszemet a világgal.
Szeretema immár semmit sem kérdezett. Tudta jól, mi történt.
- Kiszáradtál, mert nem esett az eső és hiába kérted az eget és a felhőket, nem segítettek.
Amikor pedig engem hívtál, betömtem tulipán szirmokkal a fülem, hogy ne hallja a hangzavart, lármát és kiabálást. Soha nem fogsz megbocsátani nekem! – zokogta a kislány és hálóingben, mezítláb a Tó mellé ereszkedett.
Szeretema vigasztalhatatlan volt. Elhanyagolta a barátait és ami még ennél is sokkal rosszabb, nem segített, amikor bajban voltak. Nem is érdemli meg ezt a nevet, sokkal inkább azt, hogy Utáloma.
Szeretema három nap és három éjjel zokogott megállás nélkül, szeméből csak úgy patakzott a könny. Hiába hívta az anyukája, apukája, testvére, ügyet sem vetett rájuk. Végül Zördög maga ült a kislány mellé, hogy megvigasztalja, de Szeretema őt is elküldte.
- Te tudod a legjobban, milyen rosszat tettem. A forrás, a fa és a nyulak mind miattam szenvedtek.
Zördög azonban így felelt.
- Eszem ágában sincs megvigasztalni téged, csak annyit kérek, emeld fel a fejed és nézz körül.
Szeretema felpillantott és egy szélesen mosolygó tó nézett vissza rá.
- Három napja táplálsz a könnyeiddel, amitől új erőre kaptam. Látod, megtelt a medrem vízzel.
Szeretema úgy nézte a tavat, mint aki álmából ébredt.
- Gyere! – hívta Zördög – Nézd meg a nyuszikat is.
Szeretema felállt és a kert végébe sietett. Nyuszimama és kicsinyei a füvön sütkéreztek és örömmel üdvözölték Szeretemát.
- Olyan jó, hogy végre itt vagy! A tó olyan szépen megtelt vízzel, hogy párájából még a fölötte gömbölyödő felhőcskének is jutott. Ma és tegnap is esett az eső, a fű kizöldült és nekünk újra van mit ennünk.
Szeretema boldogan kapta fel az egyik nyuszit és örömtáncot járt vele a zöld füvön.
Mielőtt azonban kergetőzni kezdtek volna, Zördög megszólalt:
- Nem végeztünk. Van még itt valaki, aki szeretne találkozni veled.
Szeretema a homlokára csapott.
- A Barackfa!
Zördög mindentudón elmosolyodott, Szeretema pedig egy kis nyúllal a karjai között szaladt, szaladt a barackfa irányába. A fa levelei fénylő rőt és pozsgás narancsszínben pompáztak, koronája tetején pedig egy gömbölyű barack aranylott. Zördög, akár egy ügyes kismajom, felkúszott a fára, letépte a barackot és Szeretema kezébe nyomta.
- Tessék, fogd ezt a lélekbarackot – mondta halkan – Téged illet, mert a te két szemed könnyei gömbölyítették, fényesítették és vonták be arannyal. Tartsd mindig magadnál és figyeld nap-nap után, mert ha veszít a fényéből és ragyogásából, az nem jelent mást, minthogy a te lelked veszít a fényéből és a ragyogásából. Vigyázz rá, akár az életedre és fogadd meg tanácsait.
Így is történt. Szeretema barackja ma is úgy ragyog, akár a kert, a tó, a fák és a nyulak és persze Szeretema lelke maga.
Az aranyorrú bába
A világnak végén, ahova már sem madár, sem őz nem téved, de még farkasok sem vonyítanak, élt Kampóka, a híres aranyorrú bába és családja nagy boldogságos békében.
Nem volt ő mindig aranyorrú, ne gondoljátok. Ugyanolyan horgas vasorral született, mint az vasorrúak nemzetségének minden tagja, csakhogy neki más volt megírva a nagy könyvben, mint őseinek…
Kampóka már gyerekkorában sok furcsaságot művelt. Gondos szülei idejekorán beíratták a híres-neves Boszi Oviba, ahol a kis bábák elsajátíthatták a legegyszerűbb fortélyokat, varázslatokat. Míg a gyerekek egymással versengtek a főzetek elkészítésében, Kampóka az ablakban üldögélve álmodozott a tündérek és manók világáról.
- Bárcsak aranyorrom lehetne … - mondogatta ilyenkor könnybe lábadt szemmel – De így, ezzel a csúfsággal az arcom közepén bizony örökre száműzött maradok a jók világából.
És ebben Kampókának sajnos igaza volt. Maradt hát az óvodában, sőt egyesekkel-kettesekkel végigbukdácsolta az iskolát is. Szülei azt sem tudták, hova legyenek a szégyentől.
- Nincs benned egy megy magnyi gonoszág sem! Csúfot hozol a vasorrúakra! – sopánkodott az anyja.
- Ha így folytatod, még bibircsókod sem nő! – kárált az apja.
Kampóka pedig csak a vállát vonogatta, nagyokat sóhajtozott és merengett tovább ugyanúgy reggeltől-estig és estétől-reggelig.
Egy szép nap aztán minden megváltozott.
Kampóka nyári szünetét töltötte nagyszülei kunyhójában a Katlan-erdő mélyén és pirkadatkor szokás szerint kirepült seprűjén a közeli tóhoz. Boldogan lubickolt a vízben, azt képzelte, sellő, aki hamarosan találkozik egy délceg királyfival, amikor pillantása a tó előtt magasodó kopár sziklaszirtre esett. A sziklán egy fehér paripa állt hátán daliás gazdájával.
Kampóka szíve hevesebben kezdett dobogni és hogy orrát elrejtse, sebesen megfordult.
- Ki vagy te, szép leány! Fordulj meg, had lássam a rózsás orcádat! – kiáltott a fiú.
- Kampóka vagyok és nem fordulhatok meg – válaszolta Kampóka remegve.
- Ne félj tőlem, nem bántalak – nevetett a legény – Hanem tudod-e mit? Ha a hegy nem megy Mohamedhez, majd Mohamed megy a hegyhez.
Azzal megnyergelte lovát és a szirtet megkerülve a tó felé kezdett kaptatni.
- Ezek szerint Mohamednek hívják – Kampóka szíve hevesen verdesett – Istenem, milyen csodálatos név… Hanem megfordulnom nem lehet, mert akkor meglátja az orrom! – jutott eszébe és még beljebb gázolt a tóba. A legény közben a partra ért és onnan szólongatta Kampókát.
- Micsoda királynői hajzuhatag! Fekete, akár az ében. És a termeted! Sudár, mint egy nyárfa.
Kampóka azt sem tudta, hova legyen zavarában.
- Gyere ki, galambom, had lássalak téged!
- Nem lehet! – vágta rá Kampóka.
- És ugyan miért nem? – tudakolta a legény.
- Mert… mert… - dadogta Kampóka – apám megtiltotta.
- Hallod-e, nagyon szigorú ember lehet a te apád – csodálkozott a fiú – Hanem ilyen könnyen nem adom fel. Mostantól fogva minden reggel itt foglak várni téged, reménnyel a szívemben, hogy egyszer megláthatlak.
Azzal a legény elvágtatott.
- Most mit tegyek? – Kampóka kétségbeesetten törte a fejét.
- Változtasd az orrod vasból arannyá – válaszolta egy hang.
- Ki vagy te? – kérdezte Kampóka.
- A tó tündére – felelte a hang – és tudom, mi a bánatod.
- Mondd meg, mit kell tennem hozzá és bármi legyen is az, megteszem – válaszolta Kampóka bátran.
- Hallgass rám, te leány. Van a te nagyanyádnak egy kutyája, egy macskája és egy egere. A kutya kergeti a macskát, a macska kergeti az egeret, csak a szegény kisegér nem kerget senkit. Ha a kutyát kibékíted a macskával, a macskát az egérrel, az egeret pedig elhozod nekem játszótársnak, megjutalmazlak téged egy szép aranyorral. De úgy vigyázz, hogy mindezt napnyugtáig teljesítened kell, máskülönben nem tudok segíteni.
- Egy életem, egy halálom, én ezt bizony megpróbálom – felelte Kampóka és már indult is nagyanyja kunyhója felé.
Csakhogy seprűjével alig röppent kettőt és fordult hármat, amikor az út mellől, egy bokor alól keserves nyüszítésre lett figyelmes. A bokor alján egy őz gidácska sírdogált.
- Málnázás közben elbódorogtam anyukám mellől és nincs, aki haza vezessen.
- Sietnem kell ugyan – tűnődött Kampóka – de ezt a szegény kis gidát mégsem hagyhatom itt.
Fogta hát az őzikét, kivezette a rétre és mivel ismerte az állatok nyelvét, hangosan hívogatni kezdte édesanyját. Az őzmama hamar megkerült és hálája jeléül egy szőrszálat tépett ki bundájából.
- Itt ez a szőrszál, tedd el jól. Ha bajba kerülsz, csak dobd a tűzbe és a barátaimmal együtt a segítségedre sietünk.
Kampóka megköszönte az ajándékot és sietett-szaladt tovább. Hanem alig röppent kettőt és térült hármat, amikor gurgulázó kacagás ütötte meg a fülét. A nevetés forrása Kacagány, az erdei manó volt, akit fő ellensége Bosszanka, a kobold átkozott el.
- Min nevetsz? – kérdezte Kampóka.
- Bárcsak sírnék, de nem tudok – hahotázott Kacagány – Bosszanka, az erdő mindig bosszús koboldja örök nevetésre kárhozott, mert bosszantotta jókedvem és vidámságom. De a kacagást már nem bírom, elfáradtam, abba akarom hagyni. Mondd csak, nem tudsz valami szörnyen szomorú történetet, ami megtörné a varázst?
Kampókának elszorult a szíve. Sietnie kell. Mindjárt lemegy a nap és a kutya, a macska és egér bizonyára még mindig háborúban állnak egymással. Szegény vihogó Kacagányt viszont nem hagyhatja magára.
- Rendben van, elmondok egy történetet, ami talán rosszkedvre hangol.
Kacagány hálásan bólintott.
- A történet egy vasorrú lányról szól, aki beleszeretett egy daliába, de sosem lehetett az övé, mert a királyfinak nem tetszett az ocsmány vas orr a lány arcának közepén. Szegény lányka csak sírt és rítt, összesen hét nap és hét éjen át – Kampóka annyira beleélte magát a történetbe, hogy a végén valóban sírva fakadt. És lássatok csodát, amint Kampóka első könnycseppje Kacagány bozontos fejére hullott, a kacagás abbamaradt és helyét pityergés vette át.
- Végre szomorú vagyok! – lelkendezett Kacagány – Köszönöm neked, jó boszorkány! Jó tett helyébe jót várj. Nesze, itt ez a hajszál. Ha bajba jutsz és hurkot kötsz rá, nyomban a segítségedre sietek!
Kampóka ezt az ajándékot is megköszönte és zsebre tette, aztán uccu neki, repült nagyszülei kunyhója felé, mint aki puskából lőttek ki.
Kevéssel napnyugta előtt érkezett meg, hát látja ám, hogy a kutya éppen akkor kapta el a macskát..
- Köpöd ki azonnal! – kiáltotta Kampóka, de a kutya füle botját sem mozdította. Kampókának hirtelen eszébe jutott az őz szőrszála.
- Ha nem ereszted, száz és száz őzike fog menten eltaposni.
A kutyát szemmel láthatóan ez sem érdekelte.
- Úgy kell neked! – mondta Kampóka és a szőrszálat a kemence tüzébe vetette. Egy szempillantás sem telt belé, hangos patadobogás hallatszott az erdő felől. Az őzcsapat élén őzmama állt.
- Siettem, ahogy csak tudtam – lihegte – Hogyan lehetek a segítségedre?
Kampóka a kutyára mutatott.
- Addig kergessétek, amíg ki nem köpi a macskát – adta ki az utasítást. Őzmama sem volt rest, száznál is több barátjával már rohantak is a kutya felé. Egy perc sem telt belé, a kutya úgy kiköpte a macskát, mintha soha sosem lett volna a szájában.
De jó is, hogy kiköpte, mert a macska pofájában viszont nem más, mint a szegény kisegér tanyázott.
- Te beste dög! – förmedt rá Kampóka – Így elbánni szegény kisegérrel! Ereszd el azonnal, vagy rád szabadítom Kacagányt, az erdei manót.
A macska ügyet sem vetett Kampókára. Szájában az egérrel elégedetten masírozott a kemence padkája felé.
- Megállj, te galád! – dühösködött Kampóka és Kacagány hajszálára hurkot kötött.
Kacagány egy szempillantás alatt ott termett és vidáman üdvözölte Kampókát.
- Miben állhatok szolgálatodra? – kérdezte.
- Nevettesd meg úgy ezt a macskát, hogy kiköpje az egeret, sőt soha többé ne kergesse meg.
- Mi sem egyszerűbb! – felelte Kacagány. A macska elé állva egyik mulatságosabb viccet mesélte a másik után. A macska egy ideig bírta, csak a szeme guvadt ki a visszatartott nevetéstől, aztán egyszerre kirobbant belőle a kacagás, hogy csak úgy rázkódott belé az öreg kunyhó. Órák hosszat nevetett, mire annyira kimerült, hogy jártányi ereje sem maradt többé. Akkor aztán megesküdött Kampókának a macskák becsületszavára, hogy soha többé nem kerget meg egyetlen egeret sem.
Fogta hát Kampóka a kisegeret, tenyerébe rejtette és szaladt vele a tóhoz, hogy mielőbb átadhassa a tó tündérének.
- Látom, teljesítetted a feladatod – csendült fel a tündér hangja a tóból – ezért ígéretemhez híven megjutalmazlak. Kérlek, hajolj a víztükör fölé, hogy gyönyörködhess magadban.
A víz tükrében Kampóka rozsdás vasorra helyett egy ragyogó aranyorrot pillantott meg. Örömében táncra perdült és ha hiszitek, ha nem, hajnalig táncolt.
Akkor aztán megfürdött a tóban, de közben már mindig csak a sziklaszirtet leste. A dalia állta is a szavát, pontosan ugyanakkor ugyanott megjelent lovával és lekiáltott a lánynak.
- Mond csak édes tubicám, láthatom-e ma az arcod?
Kampóka boldogan felelt.
- Láthatod, csak vigyázz, a szemed bele ne káprázzon.
A legény lekaptatott hát a hegyről, le a tó partjára, Kampóka pedig megfordult és bátran a legényre tekintett.
- Azt a hét meg a nyolcszázát! – kiáltotta a fiú – Ilyen csodaszép, csodafényes, csodaarany orrot én még bizony sosem láttam. Hanem tudod-e galambom, hogy az orrodnál a szemed mégis sokkal szebb? Olyan ragyogó, hogy az ember mindent elfeled, ha belenéz. Akár vasból is lehetne az orrod, amíg ilyen világító varázsszemekkel tekintesz rám. Gyere ki hozzám, hagy csodáljalak meg közelebbről.
Azzal Kampóka szó nélkül kiment a legényhez, és ha már kiment, a lovára ült, és ha már ráült, el is vágtattak messzi földre, a királyfi – merthogy ki lett volna más – birodalmába.
Ott aztán csaptak hetedhét országra szóló lakodalmat és ittak-ettek annyit, hogy még Kampóka vasorrú szülei és nagyszülei is táncra perdültek a seprűjükkel.
Talán még most is táncolnak, ha el nem fáradtak.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
