Nyúlbéla

Hallottatok-e már a Nyúlszívűek országáról? Még nem? Ezen egyáltalán nem csodálkozom. Hiszen alig akad mesélnivaló egy olyan országról, amelynek lakói azt sem tudják, mit jelent valakit jól elagyabugyálni, megruházni vagy éppenséggel felképelni. Az ország királya, Negyedik Nyúlbéla még soha senkit meg nem támadott, ahogy őt sem támadta meg soha senki. Hogy miért? Azért, mert a Nyúlszívűek birodalma a megmászhatatlan Üveghegyen innen, a végtelen Tóceánon túl található, a még nyúlszívűeknél is gyávább Muják és a Harmóniák szomszédságában.
Képzelhetitek hát, hogy több száz évnyi béke után micsoda felfordulás kerekedett az országban, amikor az átlátszó Üveghegyen túl megjelent egy óriás elmosódó, ám rémisztően nagy alakja.
– Éppen felénk tart a behemót! Ha megmássza az Üveghegyet és átgyalogol az országon, nekünk végünk! – sopánkodtak a nyúlszívű férfiak.
- Ha az óriás ideér, bizonyosan porrá tipor bennünket! – sírdogáltak a nyúlszívű asszonyok.
A legnagyobb tanácstalanság azonban épp a királyi udvarban ütötte fel a fejét.
- Ajjaj, hajhaj! – sóhajtozott negyedik Nyúlbéla szakállát tépdesve – Most mi lesz? Nincs sem ágyúm, sem puskám, de még egy árva csúzlim sem. Tanácsra lenne szükségem... Azonnal hívják ide a királyi főtanácsnokot! – adta ki a parancsot. A főtanácsnok kisvártatva betrappolt.
- Siettem, ahogy tudtam – lihegte – Miben lehetek szolgálatodra, fenség?
- Az elmúlt háromszáz esztendőben egyszer sem kértem a tanácsodat – kezdte Nyúlbéla - Most azonban bajban a birodalom és vele együtt én is. Mondd meg hát, mit tegyünk az Üveghegy irányából felénk tartó óriással?
A királyi főtanácsnok zavartan vakargatta fejét.
- Talán a harmóniák... – dörmögte.
- Ugyan – torkollta le a király – a harmóniák csak a zenéhez értenek.
- Akkor a muják...
- Még mit nem! – csattant fel a király – A muják még nálunk is mujábbak! Használható tanácsot adj, vagy csúnyán megbüntetlek!
Mélységes csend ereszkedett a teremre. Most már nem csak a király, de a főtanácsnok is bajban volt. Nem a büntetéstől félt, hiszen tudta, hogy országában a legnagyobb vétségért is csak egy fejre barack jár. Sokkal inkább aggódott népéért, a királyért és persze saját magáért.
- Doboltassuk ki az országban, hogy aki legyőzi az óriást, megkapja lányod, Gizella kezét és a fele királyságot – javasolta a főtanácsnok.
- Tőlem akár az egészet megkaphatja. Minek nekem föld, ha úgysem tudom megvédeni... De legyen, ahogy akarod. Én magam fogom kidobolni a kérésem. Ha akad csak egy oroszlánszívű is a sok nyúl között, azt a saját szememmel akarom látni.
Azzal a király kisietett a teremből, lóra pattant és nyakában dobbal elvágtatott a legközelebbi falu irányába.
- Közhírré tétetik, hogy aki legyőzi, vagy visszafordítja a birodalmunk felé tartó óriást, megkapja lányom, Gizella kezét és a fele királyságot. Bárki is jelentkezzék e hősi tettre, vele tartok én is és mindenben segítem. Bár jómagam semmiféle harcmodorban nem vagyok jártas, népemért hajlandó vagyok sírba szállni.
Az emberek szemében könnyek gyülekeztek a király szavainak hallatán, de a félelem sajnos Nyúlbélánál is nagyobb úrnak bizonyult. Az egész birodalomban nem akadt senki, aki vállalta volna a hősi tettet, így Nyúlbéla egyedül kelt útra. Ment-mendegélt szegény király és a fejét igen nagy búnak eresztette.
- Miért szomorkodsz olyan nagyon, hogy az orrod a földet veri? – röppent Nyúlbéla vállára egy nádirigó.
- Azért szomorkodom, kicsi rigó, mert az országomat egy óriás fenyegeti.
Nyúlbéla a távolban magasodó, hatalmas alakra mutatott és így folytatta.
- Félek, mert egyedül vagyok, félek, mert sosem harcoltam még senkivel és félek, hogy ha véremet is ontom a nyúlszívűekért, nem tudom majd őket megmenteni.
- Sose búsulj, jó király! – csicseregte a nádirigó és kitépett egy tollat a farkából – Vedd ezt a tollat és ha úgy érzed, magányod elviselhetetlen, gyújts nagy tüzet, vesd bele a tollat és meglásd, csoda fog történni.
A király megköszönte a nádirigó ajándékát és hálás szívvel indult tovább. Már fél napja vándorolt, mikor hirtelen egy farkas állta útját.
- Mi járatban, uram-királyom? – kérdezte a farkas.
- Megyek megmenteni az országot.
- A kutya teringettét! De miért ilyen reszketve? – csaholta a farkas.
- Azért, mert még sosem harcoltam senkivel és félek, hogy ha véremet is ontom a nyúlszívűekért, nem tudom majd őket megmenteni.
- Ha csak ennyi a baj, könnyen segíthetek – mondta a farkas és kitépett egy szőrszálat a bundájából – Nesze, itt ez a szőrszál, ha nem tudod, mivel harcolj az óriás ellen, csak taposd a földbe és a segítségedre sietek.
A király megköszönte a farkas ajándékát és valamivel bátrabban folytatta útját. Utoljára aztán, épp mielőtt elérte volna az Üveghegyet, egy ugri-bugri nyulacskával találkozott.
- Szervusz! – köszöntötte - Te nem kérdezed meg, miért vagyok olyan szomorú?
- Nem kérdezem bizony, mert a nélkül is tudom. Félsz, hogy ha véredet is ontod a nyúlszívűekért, nem tudod majd őket megmenteni.
A király elbámult a nyulacska okos válaszán.
- És mondd csak, tartogatsz-e te is valami ajándékot számomra?
- Tartogatok bizony!- vágta rá a nyúl és kitépett egy szálat a bajszából – Vedd ezt a bajusz szálat és ha úgy érzed, nem tudod legyőzni az óriást, csak tépd ketté és én a segítségedre sietek.
- Köszönöm – hálálkodott a király és tarisznyájába rejtette a bajusz szálat.
- Isten áldjon! – felelte a nyúl és elugrált az erdő felé.
Mivel már esteledett, Nyúlbéla tábort vert, tarisznyájából szalonnát, kenyeret és hagymát vett elő, majd tüzet rakott és sütögetni kezdte vacsoráját.
- Bárcsak lenne valaki, akivel megoszthatnám az ételem és a bánatom – sóhajtotta és hirtelen eszébe jutott a nádirigó ajándéka. Tarisznyája zsebéből kihalászta a tollat, tűzbe dobta, majd mély álomba szenderült. Nem is ébredt fel, csak másnap reggel és láss csodát, a parázsló tábortűz mellett már nem csak ő feküdt, hanem számtalan nyúlszívű férfi, nő és gyermek.
– Miután elindultál, szörnyű bűntudatunk támadt, hogy a bajban cserben hagyunk - magyarázták a nyúlszívűek – A keresésedre indultunk hát, de eltévedtünk. Ha nincs az a kis nádirigó, aki végül útba igazított bennünket, talán még most is téged keresnénk.
A király hosszú idő óta először elmosolyodott. A felkelő nap fényében az Üveghegy tetején járó óriás nagyobbnak tűnt, mint valaha, Nyúlbéla szívét mégis reménység töltötte el.
- Meglátjátok, együtt sikerülhet! – biztatta népét – Indulás! Rohamra az óriás ellen!
Az emberek lovukra pattantak, kivéve egy kisfiút, Nyúl Richárdot.
- Mire vársz, fiam? – kérdezte Nyúlbéla.
- Fegyverre, fenség – válaszolta Richárd bátran.
- Az áldóját, ennek a gyereknek alighanem igaza van. Fegyver nélkül nem győzhetünk – töprengett a király.
Leugrott lováról, elővette a farkas szőrét, maga elé dobta, a földbe taposta és a farkas nyomban ott termett egész falkájával együtt.
- Mit parancsolsz, fenség? – kérdezte.
- Fegyvert magamnak és harcosaimnak.
A farkas intett társainak, mire azok a bokrok közé vetették magukat és csak úgy törték-zúzták az ágakat. Egy perc sem telt belé és a farkasok ott álltak előttük vastag husángokkal, bunkósbotokkal és suhintós pálcákkal, amiből minden nyúlszívű kiválaszthatta a kedvének és erejének valót.
- Most már indulhatunk – nyugtázta Richárd és kezében egy erős bottal csikójára pattant. Az óriás a hegy csúcsa felé járt, üvegen áttetsző alakja, akár egy torony, magasodott föléjük. A nyúlszívűek kezükben botokkal folytatták útjukat és már a hegycsúcs közelében járhattak, amikor a félelmetes óriás alakja egyszer csak eltűnt. Hiába tekergették a fejüket, hiába kémleltek látcsővel a távolba, sehol sem látták a Behemótot – ahogy egymás között nevezték.
- Talán leesett a hegyről – suttogta Richárd, Negyedik Nyúlbélának azonban szörnyűséges gyanúja támadt.
- Lehet, hogy az óriásnak varázsereje van és láthatatlanná vált. A nyúl bajsza talán segít.
A király sebesen eltépte az ajándékba kapott bajusz szálat.
- Adjon Isten, szép napot! – csendült fel egyszer csak egy jókedvű hang az erdő irányából. Egy vándor jött elő a fák közül, amúgy gyalogosan.
- Magának is, fiam – köszönt vissza a király.
- Mi járatban errefelé, ahol a madár sem jár? – kérdezte a vándor.
- Jaj, édes fiam, ha tudnád, nem kérdeznéd. Nagy bánat szakadt rám és népemre.
- A bánat olyan, hogy vagy elröppen, vagy a madarak felcsipegetik – de előbb vagy utóbb bizonyosan lába kél – bölcselkedett a vándor.
- Éppen ez a baj! A mi bánatunknak is lába kélt. Az óriás, akivel meg kell küzdenünk, láthatatlanná vált – felelte a király.
- Óriás? Miféle óriás? – a vándor tanácstalanul nézett körbe.
- Az óriás, amely az Üveghegyen átkelve a mi országunkat fenyegeti!
- Az óriás, amely két lépéssel földbe döngöli a királyi udvart!
- A falvakról nem is beszélve! – magyarázták egymás szavába vágva a nyúlszívűek.
- Én épp most keltem át az Üveghegyen, de ssak egy ugri-bugri kisnyúllal találkoztam – erősködött a vándor.
Ebben a pillanatban a kisnyúl is eléjük bukfencezett.
- Hívtál, Uram! Miben lehetek szolgálatodra?
A király nagyon megörült a nyúlnak.
- Mondd meg nekem, hogy mentsem meg népem az óriástól, amely képes láthatatlanná válni?
- Kérdezd meg tőle. Itt áll előtted – mondta a kisnyúl és a vándorlegényre mutatott.
Nyúlbéla szeme kigúvadt, arca elvörösödött, de mielőtt bármit szólhatott volna, a nyúl magyarázatba fogott.
- Az Üveghegy túloldalát a szél és az eső domborúvá csiszolta és most olyan, akár egy hatalmas nagyító lencse. Minden, ami a hegy túloldalán történik, innen százszor nagyobbnak tűnik. Egész idő alatt erről a vándorról hittétek azt, hogy egy pusztító óriás. És akkor tűnt el a szemetek elől, amikor átért a hegy túloldalára. Mutatok valamit.
A király és népe döbbenten bámult a kisnyúl után, amelyik a hegycsúcs felé ugrált, majd egy óriás nyúl formájában megjelent a túloldalon. Kis idő múltán újra eltűnt, majd lihegve visszatért közéjük.
- Elhiszitek-e most már, hogy tőle reszkettetek? – a nyúl a vándorra mutatott.
A király boldogan feldobta husángját az égbe.
- Vége a csatának, mielőtt elkezdődött volna! – ujjongott és népe követte. Botok, ágak és csúzlik röpködtek az égben, még a vándor csatlakozott a jókedvű társasághoz és miután kiörvendezték magukat, visszatértek a királyi udvarba. A vándor, amint meglátta a király lányát, Gizellát, heves szerelemre lobbant iránta.
- Nekem adod-e a lányod kezét? – kérdezte Nyúlbélától.
- Ha ő neked adja, áldásom rátok – válaszolta a király.
- Akkor ásó-kapa-nagyharang válasszon el minket egymástól – rebegte Gizella és kezét vőlegénye kezébe csúsztatta.
Csaptak akkor heted-hét országra szóló lakodalmat, a kútból is bor folyt, a macskák is szalonnát ettek és ha füled a földre tapasztod, talán még mindig hallod, hogy táncolnak és mulatnak a nyúlszívűek.